Három óra {Larry Stylinson}

4.

"És imádkozz Istenhez, Ő meghallgat
És imádkozz Istenhez, Ő meghallgat."

Minden pillantás éget. A bőröm alá férkőzik és megöl belülről. Nem látom a szándékot, egy érzés költözik a mellkasomba, semmi több. Gyűlölet. Szánakozás. Fájdalom. Az utóbbi az enyém, és csak az enyém.

-Nézd - hangom visszhangot vert a csempéken. Figyelmen kívül hagytam a két ápolót, akik a mosdótál mellől nézték végig a zuhanyzásom és a reménytelennek tűnő próbálkozásom. -Elég kellemes - mondtam, miközben benyúltam a vízsugár alá.

-A kezedet nem fogja bántani - nyöszörögte Niall. Az arcára pánik ült, miközben próbált hátrálni, ám a falak nem engedték túl messzire.

-Szóval a testemet igen? - kérdeztem vissza, majd egy lépéssel teljesen eltűntem a záporozó víz alatt. -Kicsit csiklandoz, de nem csinál semmit.

-Nem szabadott volna együtt jönnünk - közölte zilálva. Szemei a testemen jártak, jobban mondva, a bőrömön végigfutó vízcseppeket bámulta.

-Dr. Payne szerint nagyon jó barátok vagyunk. Te és én - vetettem rá egy kérdő pillantást, és mikor nem mozdult, megerősítettem a hangom. -Barátok vagyunk, ugye?

-A barátok nem kínozzák egymást! - kiáltotta. Az egyik ápoló felé nyúlt és megragadta a karját. -Ne!

-Aggódsz értem? - érdeklődtem.

-Még szép! Meg fog ölni! - toporogva hisztizett, mert ez tényleg nem volt más. A semmin akadt fel -ez csak az én szemszögem. Nem tudom, ő mit érezhet.

-Csak megtisztít, Niall. A barátok segítenek egymáson, és én pont ezt teszem - mondtam, miközben a kezemre nyomtam egy kis tusfürdőt.

-Ha segíteni akarnál, akkor megértenél - sírta el magát. Szomorúan lehajtottam a fejem és a törölközőmet kértem, miután végeztem a zuhanyzással.

-Nem bánt - suttogtam közelebb masírozva a szőke fiúhoz. Rettegve emelte maga elé a kezeit. -A víz nem bánt! - mondtam újra. Felvettem a ruháimat és az ajtóra mutattam, nem akartam végignézni, ahogy megfürdetik Niallt. Az egyik ápoló visszakísért a szobámba és rám zárta az ajtót, holott biztos voltam benne, dr. Payne ma még benéz hozzám. És ahogy erre gondoltam, újra kattant a zár, az orvosom egy zacskóval a kezében jött be a szobába.

-Hogy vagy? - kérdezte kedvesen.

-Azt hiszem, Niall menthetetlen - sóhajtottam, mintha nekem is lenne közöm a szőke gyógyításához.

-Rendes tőled, hogy megpróbálsz segíteni neki - biccentett, majd az ágyam szélére ült. -Hoztam neked két kiflit, meg kell enned őket - a zacskót gondosan a zsebébe gyűrte. Nem mintha szerettem volna bármit csinálni vele. Mondjuk a fejemre húzni. Eszembe se jutott...

-Újra szedni fogom a régi gyógyszereket? - kérdeztem, s közben az egyik kis kiflin nyammogtam.

-Igen. Ma este még nem, de holnap reggeli után már megkapod a két pirulát - mondta félretűrve az összegyűrt takarót.

-Pedig jól érzem magam nélkülük is... - motyogtam teli szájjal. Dr. Payne felsóhajtott és a rácsokra emelte a tekintetét.

-A tegnapi eset...

-Nem akarok róla beszélni! - ellenkeztem. Ma nem gondoltam Harryre és tudtam, hogy miután az orvos felhozta a tegnap történteket, egész éjszaka agyalni fogok. -Azok után is ki fogják őt engedni? - kérdeztem, a biztonság kedvéért.

-Az orvosa dönti el. Valószínűleg igen - bólogatott.

-De hát engem hetekig nem engedtek az udvarra, miután az enyém lett a pad! - felháborodva löktem félre a megmaradt kifli felét. -Ez igazságtalan! Ő veszélyes!