Három óra {Larry Stylinson}

7.

"Anya kételkedve méregetett, úgy tűnt; nem hisz a szemeinek. Való igaz, rég történt már, hogy a közös vacsoránál üressé vált a tányérom kevesebb, mint tíz perc alatt. Nem szóltam, pedig zavart a tekintete, de... Azt hiszem, a felfokozott állapotom nem kényszerített veszekedésre vele. 

-Jól vagy, Louis? - kérdezte végül, hosszas csend után. Enyhén oldalra billentettem a fejem és még egy szokatlan mozdulatot tettem, ami ugyancsak szembetűnt anyának és elkerekedett szemekkel vizsgálta az arcom. Nem tettem mást, csupán félretűrtem a frufrum. 

-Persze. Figyelj, anyu... - megköszörültem a torkom és az asztallapra szegezve pillantásom, a nadrágom zsebén lévő cipzárt kezdtem húzogatni. -Nagy baj lenne, ha ma elmennék egy barátommal szórakozni?

A várt hatás nem maradt el, anya majdnem elvesztette az eszméletét. A konyhapultba kapaszkodott és élesen beszívva a levegőt dobta félre a törlőkendőt. 

-Egy barátoddal? - kérdezett vissza hullámzó hangsúllyal. Szélesen elmosolyodtam és bólogatni kezdtem.

-Igen! 

-Bemutatsz neki? - óvatoskodott. Mindkettőnknek ismeretlen volt ez a helyzet tekintve, hogy nekem sosem voltak barátaim, kivéve az óvodát, de ott is mindig engem hagytak hátra azok a híres "barátok". 

-Hm, nem tudom. Még kezdetleges a kapcsolatunk - gondolkozón könyököltem az asztalra, pedig egyértelmű volt, hogy be fogom mutatni őket egymásnak, csak még nem most. 

-Ez barátság, vagy annál több? - puhatolózott tovább. 

-Nem lehetne több - forgattam meg a szemeimet. -Osztálytársak vagyunk, és ő a lányokhoz vonzódik.

-Mikor jössz haza? 

-Nem tudom. Ha rosszul érzem magam, nyolc előtt itthon leszek. Ha nem, akkor ne várj meg - mondtam kisvártatva. Halványan elmosolyodva biccentett, majd visszafordult a mosogató felé. Szerintem most büszke rám, sőt, biztos vagyok benne. Végre barátkozom, és elmegyek egy helyre, ahová korombeliek járnak. Talán minden jobbra fordul ezután. 

Egy egyszerű felső volt rajtam tekintve, hogy fogalmam sincs mit kellene viselni egy szórakozóhelyen, és, mivel a múlt héten  látott filmben a csaj órákig készülődött egy születésnapi partira, eldöntöttem, hogy én kevesebb időre szorítkozom, mert fiú vagyok. A frufrum nem a megszokott állapotában hullott a szemeim elé, hajzselével állítottam oldalra. Furcsa volt, hogy mindent rendesen látok...

-Szia! - elragadó mosolya körbeérte az arcát és megtiszteltetésnek éreztem, hogy egyáltalán hozzám szólt. Halkan becsuktam magam mögött a bejárati ajtót és végigmértem az előttem álló fiút. 

-Szia, Ash! - szólaltam meg végül. A házunk előtt várakozó autóra mutatott, mire kissé remegő lábakkal követtem őt egészen odáig. Belőle nem nézné ki senki, hogy bulizni jár, vagy alig tanul valamit, mert sosem beszél és konkrétan nem csinál semmit az iskolában. Én is ilyen vagyok, csak én a lúzerség legfelső fokát taposom, mert még életemben nem voltam szórakozóhelyen. 

-Felkészültél? - fordult felém, miután a taxi kitett minket a fényektől izzó épület előtt. 

-Mire is? - ráncoltam a homlokom zavartan. Erre fel kellett volna készülni? Hogyan?

-Én se szeretem a tömeget, de itt mindenki iszik. Nem fognak belénk kötni - mintha tudná a legnagyobb félelmem. Mintha...ismerne engem.