Három óra {Larry Stylinson}

3.

Hátamat a falnak vetettem, miközben a szemközti, bomladozó vakolatot figyeltem. Az ajkaim remegtek, teljesen elernyedtek az órákon át tartó, csupán percenkénti szüneteket hagyó öklendezés miatt. A szokottnál is rosszabbul voltam, az egyik ápoló többször is bejött hozzám felmosni a padlóra került gyomorsavat. Még az ebédet is kihagytam, sőt. Dr. Payne ágyba rendelt és a délelőtti kezelés elmaradt. Két héttel ezelőtt valami új gyógyszerről beszélt nekem, de alig figyeltem rá. Nyilván nem jött be, különben nem fetrengenék a hányásomban már napok óta azt várva, hogy mikor fog teljesen kiürülni a szervezetem. Ez az állapot emlékeztetett egy kísérletemre, szándékomra, nem is tudom minek nevezzem az öngyilkosság elérését. Felkutattam az összes gyógyszert a fürdőszoba szekrényében és meg se néztem, miket szedek be, egy pohár víz segítségével pillanatok alatt túlestem a munka rám eső részén. Aztán, hiába vártam, hogy hasson a dolog, estig csak lézengtem a házban és nem értettem mit rontottam el. Mintha csak a sors keze lett volna, hogy pont akkor lettem rosszul, mikor anyu hazaért a munkahelyéről. 

-Louis, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most kimenned - lépett be az ajtón dr. Payne, aggódó szemekkel mért végig engem.  

-Már sokkal jobban érzem magam! - ellenkeztem, miközben imbolygó léptekkel sétáltam el a papucsomig. -Kérem, már napok óta nem jutok friss levegőhöz! 

-Pihenned kell. Feküdj vissza - parancsolt rám. Átfutott az agyamon a veszekedés lehetősége, de tudtam, belém nyomna valamilyen nyugtatót és magamra hagyna. Nem vezetne semmire, ha most elkezdenék kiabálni a szabadságért. 

-Könyörgöm! Csak tíz percet! - összekulcsoltam magam előtt a kezeimet, mintha imával fordulnék hozzá. Kételkedve billentette oldalra a fejét, majd az órájára pillantott, végül pedig nagyot sóhajtva nyúlt a kilincsért.

-Tíz percet, rendben? Utána elviszlek egy vizsgálatra, megmérjük a vérnyomásod és veszünk egy kis vért. Ez így megfelel neked? - kérdezte átfogva a felkarom. Beleegyezően bólintottam, bár gyűlöltem a vérvételt. Annyira elragadott a boldogság, hogy újra láthatom a padomat; elfelejtettem foglalkozni azzal, hogy mi vár rám utána. 

Dr. Payne kivezetett az udvarra és ott hagyott a szökőkút mellett. A mappában lapozgatott, miközben leült a bejárat előtti lépcsőre és félszemét mindig rajtam tartotta. Elégedetten ültem le a padra, mutatóujjam végigvezettem az ülőrészen és csodálattal simítottam végig a támlán is. Sajnáltam, hogy nem ölelhetem meg őt, mert akkor valószínűleg még őrültebbnek tűnnék, mint valójában vagyok. Azaz, ezentúl lenne valós okuk itt tartani. De vajon elég meggyőző indok a pad ölelgetése ahhoz, hogy valakit bezárjanak egy elmegyógyintézetbe? 
Kötve hiszem. 

Felmértem a terepet, a megszokott arcok köszöntek vissza rám messzebbről. Az udvar elég nagy, minket mégis csak az elő részre engednek ki, mint valami állatot, hogy folyton tudjanak ránk figyelni. És, bár most Angie is csatlakozott Rose-hoz, nem volt akkora változás az udvari csoporton. Hülyeség lett volna bent maradni ilyen szép időben, nem is értem a többi embert, miért választják inkább a szabadidős termet. Egész télen ott lehetnek, ők valahogy nem tudják értékelni a természetet. 

Meglóbáltam a lábam, ami csak akkor nem ért le, ha hátrébb húzódtam a padon. Érdeklődve pásztáztam a papucsomat és a gondolataimat ki akartam űzni a fejemből erre a rövid időre, ameddig kint lehetek. Furcsamód, most még a hányinger sem kerülget. Lehajoltam megigazítani a lecsúszott zoknim, azonban amint a ruhaanyaghoz értem, a lábaim mellett egy másik pár jelent meg. Aztán éreztem, ahogy az illető helyet foglal a pad másik szélén. 
Összevontam a szemöldököm és felnéztem, de annyira meglepődtem a hullámos hajú fiút látva, hogy a szemeim rögvest visszataláltak a papucsomhoz. Az új srác, meg kell értetnem vele, hogy ez az én padom és nem ülhet le engedély nélkül. Félig-meddig láttam az előttünk elsétáló ápolót, aki csupán egy számot ejtett ki a száján, és már tovább is ment. Hat. A hat méterrel távolabbi padra ült le és szüntelenül figyelte a fiút, aki észrevétlenül csúszott arrébb. 

Szólnom kell neki.

Ez az én padom, menjen el innen.

Kinyitottam a szám, azonban remegő ajkaim összezárultak, mert az újonc megelőzött engem.

-Harry vagyok - mondta. Oldalra néztem, a vaskerítésnek szenteltem a figyelmem, ám közben arra gondoltam, hogy milyen érdekes hangja van a fiúnak. Mély és rekedtes, számomra nem megszokottan dallamos, és mégis halott. 
-Harry vagyok - ismételte. Jobban összehúztam magam és mindenfelé néztem, csak rá nem. Ettől még éreztem alattam a mozgolódást.

Valamit csinált, túl sokáig volt csendben. Vagy feladta a kommunikálást? Egyáltalán minek jött ide? 
  Ijedten rázkódtam meg, mikor a combja az enyémhez ért és hangosan vette a levegőt.

-A nevem Harry.

Felkiáltottam, véres kezeit az arcomhoz érintette és maga felé fordított. A rémület vasmarkába kerültem, remegve kapálóztam még akkor is, mikor a fiút elrángatta a saját orvosa és Liam nagy léptekkel sietett átszelni a távolságot közöttünk. 

-Louis, nyugodj meg! - mondogatta. Elővett egy zsebkendőt és letörölte a vért az arcomról, majd a köpenyének zsebéből húzott ki egy injekciót. -Shhh! Nyugodj meg! Minden rendben! - nyugtatott, miközben az alkaromba szúrta a nyugtató hatású folyadékot. Képtelen voltam rá figyelni, pislogás nélkül meredtem a padra. A nevem mellé frissen vésve került a Harry név és a mellkasomat két oldalról rúgták meg. A körmeivel hagyott nyomot, pont úgy, mint én anno. Így ez a pad már nem csak az enyém.... Hanem az övé is.

"-Hogyhogy nem jöttél be tesire? - kérdezte Annabell, miközben a szendvicsébe harapott és felült az asztalomra.

-Én...Uhmmm... - zavartan vakartam meg a tarkóm. Miért érdekli, hogy nem voltam tesiórán? És, hogyan mondjam el neki, hogy jelenleg még a papírra várok, ami felment a mozgás alól?

Túl szégyenlős és félénk vagyok, megijedtem az első testnevelés óra előtt. Még csak az öltözőig se jutottam el, féltem, hogy meglátják a testemet borító hegeket, hogy emiatt majd kiközösítenek és utálni fognak. Szóval fogtam magam, és hazamentem. Nem nagyon érdekelt, hogy utána még lett volna három tanórám, egyszerűen nem bírtam a rám ereszkedett nyomást.

Annabell látszólag megunta a bénázásom és otthagyott. A számat rágcsálva kezdtem gyűrögetni a füzetem azt kívánva, hogy minél hamarabb megszólaljon az óra kezdetét jelző csengő. Fel akarok szívódni.

Senki se szólt be. Még csak nem is beszélgettek velem, én mégis feszélyezve érzem magam. Mintha minden pillanatban rólam beszélnének a hátam mögött. Kiveséznék a furcsa viselkedésem, az idiótán álló, lányos hajam és nevetnének rajtam. 
Ökölbe szorultak a kezeim és nagy hévvel álltam fel, a hosszas ricsajt hallató csengőszó alatt. Eltettem a könyveimet és a vállamra dobtam a táskám, majd gyorsan közelítettem meg az osztályterem ajtaját. El akarok tűnni innen!
Azonban még mielőtt a kilincshez érhettem volna, az ajtó kivágódott és egy ismerős test ütközött nekem.

-Hoppá, ne haragudj! - mondta a csendes srác. Nagyot nyelve ráztam meg a fejem, a szemem sarkából észrevéve az osztály figyelmét rajtunk.

Kérlek, ne alázz meg!

-Hová mész? Most kezdődött az óra - értetlenül ráncolta a homlokát, s közben megpaskolta a táskámat. 

-Én csak... Nem érzem jól magam... - dadogtam. Nem akart bántani? 

-Akkor elkísérlek az ofőhöz - biccentett és újra kinyitotta az ajtót.

Hogy mi?

-Nem! Öhm... Végül is, ez már az utolsó óra, valahogy kibírom... - mosolyogtam félénken, mire ő is vetett rám egy félmosolyt és a helyére oldalazott. 

Rendben, ez fura volt.
Visszapakoltam a könyveimet az asztalomra és leültem, izgatottan várva a tanárt, holott tudtam, nem miatta lett ilyen jó kedvem. 
A csendes srác nem csak csendes, hanem kedves is és aggódott értem. El akart kísérni az ofőhöz. De miért tett volna ilyet? Nem vagyok én senki, csak az osztály szürke egere, vagy az új patkánya. Kinek mi..."