Három óra {Larry Stylinson}

17.

Nem engedtek ki az udvarra. Sőt, még az ebédemet is a szobámban kellett megennem és a mosdóba is minimum ketten kísértek el. Ahogy kinéztem a folyosói ablakon láttam, hogy jóval több egyenruhás álldogál a kapu előtt, és ez egy kínos fintort váltott ki belőlem. Mi kellettünk ahhoz, hogy nagyobb legyen a védelem? Elég gáz, hogy ameddig nem próbálkoztunk a szökéssel, szinte senki nem őrizte a kaput, most pedig egyből hatan ott nézelődnek.

Ami azt illeti, csupán egyszer szerettem volna kimenni a padomhoz. Nem éreztem magam jól, kicsit hasonlított a helyzet az utolsó gyógyszerváltásomhoz, amikor heteken keresztül hánytam. Csak most nem volt semmilyen fizikai bajom. Ahelyett furcsán éreztem magam, szomorú voltam és mindennek a sötét oldalát láttam. Mintha a legújabb gyógyszer, amit a múlt hónapban hozattak be az országba, depresszióssá tenné a betegeket. Nem tetszik.

Nem tetszik, hogy képtelen vagyok egyszerre két dologra figyelni, hogy amikor kezelésem van, akaratomon kívül is meghallom dr. Payne bugyuta beszédét. Nevetséges szavakat használ, nem hiszek neki. És ez a másik része a tablettáknak, ami nem tetszik. Nem tudok felszólalni magamért. Mintha lehúznának, egy helyben tartanának és lakatot zárnának a számra és az ellenkező gondolataimra.

Úgy gondolom, hogy egy orvosnak kímélten kell előadnia a tudását. Az első szabály az, hogy nem szabad hazudni. A második, hogy vigyázni kell a betegekre és a harmadik, hogy ne törje őket össze. A második és harmadik talán egy és ugyanaz. Érzem, hogy átver. Megpróbálja ugyanazt, mint az elején, konkrétan átmossa az agyam. Bosszantó, hogy minden alkalommal szó szerint lenyomja a torkomon a pirulákat. Mindig, amikor este bejön hozzám, egy gumikesztyűvel a kezén teszi és nem egyszer sértette már fel vele a szájpadlásom.

-Jó reggelt, Louis! - lépett be az ajtómon kora hajnalban. Tenyeremet a homlokomra szorítottam, miután a hátamra gördültem és feljebb húztam magamon a takarómat. Nem válaszoltam, rá se néztem, irritált, hogy a szobámban van.
-Három hete kapod az új gyógyszereket, hogy érzed magad? - kérdezte óvatosan. A hátam alá nyúlt és merő könnyedséggel emelt ülő helyzetbe.

-Rosszul - feleltem tömören. A homlokát ráncolta, miközben magasra húzta a szemhéjamat és a szememet vizsgálta. Aztán a kis dobozért nyúlt és azért az átkozott kesztyűért. Nyöszörögve húzódtam hátra, nem hiszem el, hogy ezt teszi velem!
-Fáj valamid? - vonta fel a szemöldökét. Megráztam a fejem és szorosan összezártam az ajkaimat, de valószínűleg ő tanult arról a helyről, ahol meg kell engem fognia. Az állkapcsom ellazult és hiába próbáltam hátrálni.
-Van egy ajánlatom számodra - büszkeség villant a szemében, amikor zihálva szorítottam a kezem a torkomra. Egyszer meg fog ezzel ölni engem.

-Micsoda? - kérdeztem elfúlt hangon. Az ágyamnak dőlt és gondolkodva méregette az arcom.

-Szeretnél kimenni az udvarra? - rákaptam a szemeimet, biztos voltam benne, hogy nem beszél komolyan. -Megoldható lenne.

-Tényleg? - izgatottan másztam közvetlenül mellé. -Kimehetek?

-Egy hónapra szólt az elzárás, de... Azt gondolom, hogy egy séta az udvaron is a kezelésedet segíti előrébb - bólogatott. A felét nem értettem annak, amit mondott, konkrétan annyi maradt meg, hogy kimehetek. Végre! Akkor biztosan Harry is kint lesz. A megkönnyebbült sírás kerülgetett a gondolattól, hogy újra láthatom őt.

-Szeretnék - suttogtam. Dr. Payne elmosolyodott és biccentett egyet.

-Akkor most pihenj. Áttesszük délutánra a kezelést, rendben? - sétált az ajtóhoz, onnan pillantott vissza rám.

-Jó - mosolyodtam el hálásan. Amint egyedül maradtam a szobában, boldogan vetődtem el az ágyon. Az újfajta tabletták és a megújult kezelési forma szabályozhatja az eszemet és cselekedeteimet, de a hitemet nem. Az az enyém, csak az enyém és én döntöm el, hogy megtartom, vagy sem. És én hiszek a szívemnek. Tudom, hogy nem ver át, lehetetlen, hogy játszadozzon velem. Nem veheti át az irányítást felettem, tudom ki vagyok, és ki voltam.

---

Fáradtan dörzsöltem a szemeimet, miközben arcom a Nap felé fordítottam. Már alig volt ereje, tekintve, hogy bőven túlléptünk a nyáron. Én ettől függetlenül úgy élveztem a gyenge simogatást, mintha két karral ölelne át és húzna magához. Lerúgtam magamról a cipőmet, amit dr. Payne egy ellenkező morgással kommentált és már hajolt is le, hogy visszabújtassa lábaimat a lábbelibe.

-Köszönöm! - mondtam lenézve rá, majd a vállaiba kapaszkodva vettem le magamról a zoknimat is.

-Louis, vissza kell venned őket, ez nem...

-Kérem! Még sosem mentem végig az úton mezítláb! - könyörgőn pásztáztam a szemeit, amik pár perc múlva megadóan csillogtak rám.

-Legyen - sóhajtotta. Vigyorogva tapsoltam egyet a levegőben és ugrándozva követtem őt a padomig. Meghaltam az érzésért, amit a talpammal tett a kövezett út. A jó kedvem azonban elillant, amikor a szökőkút nem működött és Harry nem ült a padunkon. Értetlenkedve néztem körbe, tekintetemmel keresve őt.
-Nem megyek messzire. Itt leszek a szomszédos padon - mutatott a túlsó fára. Lassan bólintottam és leültem.

Miért nincs itt? Mindig előbb ért ide, mint én, most hol van?
Végighúztam az ujjam a karcolásokon, a nevünkön, ekkor vettem észre a sebeket a kezemen. Meghökkenve emeltem közelebb az arcomhoz és hitetlenkedve bámultam a halványodó jeleket, amik arra vezettek, hogy valószínűleg pár héttel ezelőtt felszakadtak a körmeim. Egy újabb rejtélyes seb, amire nem emlékszem?

-Jó újra látni, Louis - szólalt meg mögöttem egy mély hang. Hátrafordultam és halványan mosolyogva néztem fel a férfire.

-Köszi, Howard - bólintottam. -Hogy van Lucas?

-Remekül - vigyorgott rám. -Bár nagyon sokat beszél, még mindig - forgatta meg a szemeit. Meglepett az arckifejezése, amin tökéletesen láttam, hogy nem tudja hova tenni a kedvességem felé. Valójában, én sem értem miért beszélgetek vele.

-Miért nem szólsz rá? Elvégre, te irányítasz - tártam szét a karjaimat. Örültem, hogy nem jött közelebb. Talán felidegesített volna, ha a padomra ül.

-Én irányítok? - kérdezett vissza elgondolkodva.

-Nézd - álltam fel a lábaimra és a füves részre léptem, pontosan az összezavarodott férfi elé. Félretettem a képzelgéseimet arról, hogy elfekszem a talpamat csiklandozó fűben és megérintettem Howard kezét.
-Ezeket itt, te irányítod. Ahogy a lábaidat is, minden lépésed. Csak a te hangod hallatszik, mert te vagy a vezér. Lucas csak ott van bent, nem ér semmit - böktem rá a homlokára. -Akár el is küldheted őt. Rúgd ki, a sokat beszélő munkatársak sosem tesznek jót - mosolyodtam el.

-Igazad van - bámult rám elmerengve. -Kirúgom őt! - bólintott maga elé határozottan, majd ellépett mellőlem és Lucashoz kezdett beszélni. Fejemet ingatva sétáltam vissza a padomhoz és folytattam azt, amit eddig is tettem. Vártam. Harryre.

-Tudom, hogy nem szeretnéd, de leülök melléd - köszörülte meg a torkát dr. Payne. Feszült figyelemmel követtem végig, ahogy elfoglalta Harry helyét. -Látom, hogy vársz.

-De nem magára - morogtam kelletlenül.

-Senkire, Louis - sóhajtotta. -Hogy érzed magad?

-Ma már másodjára kérdi ezt - forgattam meg a szemem.

-Mert a mai nap fontos számodra - mondta, miközben előhúzta a mappáját a hónalja alól. -És azt hiszem, az egész intézet számára is.

-Hogy érti ezt? - kérdeztem értetlenül. -És mi az, hogy senkire?

-Tudtam, hogy megpróbálod figyelmen kívül hagyni a szavaimat. Éppen ezért kellett fizikailag is beleszőnöm a szabadidőt a kezelésbe - magyarázta. Kinyitotta a mappát és egy több oldalas füzetet vett elő. -Ebben le vannak írva a nevek. Az intézet összes lakója fel van jegyezve onnantól kezdve, hogy behozták őket. Nem szabadna megmutatnom, de úgy érzem, szükséged van rá.

-Nem akarom elolvasni - nevettem fel hitetlenül.

-Hazudsz - rázta a fejét rosszallóan. Megfeszítve az államat néztem félre. Eldöntöttem magamban, hogy a hitemnek élek, és most megkérdőjelezem önmagam? Az ég felé emeltem a tekintetem, majd az ölembe húztam a füzetet.

Egyetlen egy nevet kerestem a sok között. Azt kívántam, hogy kacskaringós betűkkel legyen felírva az enyém mellé, de amikor egyik oldalon sem találtam őt, kétségbeesetten lapoztam vissza a füzet elejére. Ez valami ostoba játék, amiben vesztésre állok?