Három óra {Larry Stylinson}

5.

"-Még mindig olyan furcsa? - kérdezte Olive halkabban, miközben közelebb hajolt anyához. 
  A lépcső legalsó fokán ültem és néha fellestem a frufrum alól a vendégünkre; anya barátnőjére. A kérdését egyértelműen rám értette, kissé kényelmetlenül kezdtem mocorogni.

-Jól van - válaszolta anya. Hazudott. 

-Louis, nem mesélsz egy kicsit az új suliról? - intézte felém a szavakat. Őszintének tűnt, én mégis magam elé emeltem a falaimat és hátrébb húzódva szegeztem a szemeimet a padlóra. Nincs mit mesélnem, ez az iskola is maga a pokol. Kivéve azt, hogy eddig senki nem beszélt velem a csendes srácon kívül. 

Ha a furcsaságoknál tartunk, ő kimondottan az. Az utóbbi hetekben jobban megfigyeltem és nem csinál többet, mint én. Persze, ő már régóta ismeri az osztálytársainkat és ez meg is látszik az órai csoportos feladatoknál, ahol mindig mi maradunk utoljára a tagválasztásnál. Csak akkor nyitja ki a száját, ha nagyon muszáj, egyébként meg egyfolytában mosolyog és hallgatózik. Valójában nem is láttam őt annyit beszélni bárkivel is, mint mikor velem tette -és valljuk be, az se volt valami hosszú társalgás. 

-Félénk. De szerintem jól érzi magát ott, igaz, Lou? - leszorítottam a szemhéjaimat. Persze, hogy jól. 

-Az unokaöcsém is oda jár. Azt mondta felettébb kedvesek a tanárok és a diákok is tisztelettudók - ecsetelte a "tapasztalatait" Olive. Akkor, ezek szerint az unokaöccse még nem találkozott az osztályfőnökömmel. Szívtelen dög, totál le van lassulva. Ha nagy nehezen ráveszem magam és kérdezek valamit, úgy tíz perc késéssel kapok választ. És hiába kértem segítséget a könyveim beszerzéséhez, vagy a kiválasztott órák egyeztetéséhez, egyszerűen lerázott. Végül anyu hozta haza a könyveket, az órákon pedig kicsit változtattam, most azt tanulom, amivel semmit nem akarok majd kezdeni az életben. Elég szerencsétlen vagyok. 

Mélyet sóhajtottam és felálltam, magamon érezve a két nőszemély pillantását sétáltam a konyhába egy pohár vízért, és aztán már nem ültem vissza a helyemre. Felmentem a szobámba és bezárkóztam, majd levetődtem az ágyra és a plafont bámulva gondolkoztam. Túl sok dolgon jár az agyam, talán lassítanom kéne. Elterelhetném a figyelmem a tanulással. Nem, ez nem fog megtörténni. Rengeteg a tananyag, inkább neki se állok és majd imádkozom, hogy ne engem hívjanak ki felelni, vagy, hogy ne írjunk dolgozatot. A lustaságom fog a sírba vinni.

Milyen jó lenne...

Felkaptam a fejem, mikor kopogtak a bejárati ajtón. A hangokból ítélve, anya és Olive annyira belefelejtkeztek a beszélgetésbe, hogy nem hallottam azt a bizonyos "Egy pillanat, nyitom!" mondatot. Az ablakomhoz siettem, ahogy mindig, mikor valaki érkezik a házhoz. Leellenőrzöm, hogy lemehetek, vagy nem érdemes. Most viszont, fogalmam sincs mit kéne gondolnom. A döbbenet megrázott, szó szerint bevertem az üvegbe a fejem. Mit keres ő itt?! Egyáltalán honnan tudja, hogy hol lakom?! Mégis mit akar?! Mintha megérezte volna, hogy nézem, felpillantott az ablakomra. Mosolyogva intett egyet és az ajtóra mutogatott. Nem, biztos, hogy nem engedem be. 

-Anya, nem nyitod ki? - kiabáltam. Valószínűleg nem hallotta, és már én sem értettem a szófoszlányokat. Fogadni mernék rá, hogy hátramentek a kertbe. 

Elhúztam a függönyöm és visszaültem az ágyam szélére. Mit akarhat tőlem a csendes srác?"

-Most lennél végzős, nem igaz? - kérdezte dr. Payne. 

-Nem - ingattam a fejem. 

-Hát? - értetlenül ráncolta a homlokát, miközben a kezembe nyomta a pohár hideg vizet.