Három óra {Larry Stylinson}

19.

Az emberek néha azt mondják, jó barát a magány. Szeretnek egyedül lenni, mert akkor ismerhetik meg önmagukat a legjobban. Mert akkor nincs, ki határokat szabjon nekik, a saját útjukat járják.
Hazugság.
Ha szeretnek egyedül lenni, nem tennék hosszú ideig. Napok telnek el, mikor azt mondják; hé, találkoznom kell az egyik barátommal, mert hiányzik! Nem akarnak tovább magányosan élni, mert mégsem annyira jó, mint amilyen az első pár napban. Megelégelik a saját gondolataikat, amik sosem ütköztek falakba.

De ha nincs barát, aki segíthetne? Ha mindenki elfordul, mert nem vagy képes elfogadni önmagad?
Nincs olyan, hogy túl csúnya, hogy túl unalmas, hogy túl kínos. Nincs mit szégyellni, mert minden ami te vagy, egy személyiség, egy gondolkodó ember.
Én itt rontottam el.

Dr. Payne sokat mesélt nekem az elfogadásról és a szeretetről. Arról, hogy mennyire befolyásoljuk a külvilágot a saját viselkedésünkkel. Nem azért voltam más, mert a fiúkat szeretem. Nem a melegségem miatt néztek ki az emberek, nem ezért kerültek el engem.
Egyszerűen csak nem kértek abból a sötétségből, ami körülvett minden egyes alkalommal, amikor az utcára léptem. Figyelmen kívül akarták hagyni a sebeimet, mert féltek tőlük. Minden folttól, minden vörös hegtől hátratántorodtak és azt mondták, valami nincs rendben velem. És ők jól akartak lenni. Azt gondolták, ha szóba állnak velem, ők is ugyanerre a sorsra jutnak.

Ironikusnak találtam, hogy a szabadidős terem tévéje egy olyan filmet adott le, amiben az egyik főszereplő egy meleg férfi volt. Mindettől függetlenül, ámulattal figyeltem az életét, mert ő boldognak tűnt.

Én is az voltam Harryvel. Tudtam, hogy nem jó, ha rá gondolok, mert ő sose létezett. Csak a képzeletem játszott velem egy olyan játékot, amiben esélytelen voltam. Most, hogy ezt már tudom, valahogy sokkal nehezebbnek tűnik minden. Másképp látom a világot és nagyobb figyelmet szentelek a körülöttem élő emberekre. Látom, hogy milyen problémákkal küzdenek és rájöttem; ők rosszabb helyzetben vannak, mint én.

Hiszen én magam alakítottam úgy az életem, hogy az elpazarolt éveim kísértsenek engem. Ha akkoriban nem lettem volna annyira félénk, ha el tudtam volna fogadni, hogy milyen ember vagyok én, talán határozottan előre tudtam volna lépni. Felfigyeltek volna rám és barátkoztak volna velem.
Kár, hogy erre túl későn jövök rá. Nem tudom visszafordítani az időt, hogy megállítsam apát és visszaszívjam minden átkozott szavamat. Nem tudom lemosni magamról a hegeket, örökké rajtam maradnak.

-Louis? - lassan emeltem fel a fejem, hogy tekintetem találkozhasson dr. Payne aggódó szemeivel. -Beszélj, kérlek.

-Nem tudok... - suttogtam fájdalmasan. Az orvos felállt a székéből és elém sétált. Leguggolt, a térdemre tette a kezét és biztató pillantásokkal illetett.

-Sokkal jobb lesz, ha azt teszed, amit mondok - mosolygott rám. -Nagyon sokáig voltál távol - használt tágabb kifejezést. -És hirtelen léptél egy hatalmasat.

-Mi erre a megfelelő magyarázat? - kérdeztem rekedten.

-Mintha újjászülettél volna - emelkedett fel, majd visszament az asztalához. -Volt egy hasonló hatással bíró gyógyszer, amit végül nem kaptál meg. Szabályozta volna a figyelmed.

-Ez volt a baj? - grimaszoltam.

-Ameddig próbáltalak kezelni, az agyad ellenkező módra váltott és semmit nem érzékeltél a külvilágból - bólintott. -Koncentrációra volt szükséged.

-Más embernek érzem magam - köszörültem meg a torkom.

-Jó értelemben? - vonta fel a szemöldökét.