Három óra {Larry Stylinson}

21.

Széles mosollyal az arcomon fészkelődtem az alacsonyított székben, a saját testi épségemet is kockára téve ezzel, de nem nagyon érdekelt, ahogy az sem, hogy az idősödő nő mögöttem egyfolytában csettintget a nyelvével és láthatóan egyre idegesebb.

-Ne mocorogj! - szólt rám harmadjára is. Óvatosan bánt velem, néha megállt és parancsolón pillantott rám a tükörben. Sajnos elfelejtettem a nevét, pedig sokszor ültettek ebbe a székbe, hogy levágja a frufrum, amit mindig szándékosan növesztettem meg. Most viszont, én kértem meg dr. Paynet, hogy a mai nap tényleg varázslatos legyen és megjelenésileg se úgy lépjek utcára, mint egy hajléktalan. 

-Bocsi - nyöszörögtem. Elnézően mosolygott rám, majd újra ujjai közé fogta a meghosszabbodott tincseimet. 

Alig tudom felfogni, hogy ma kiengednek. Hazamehetek, végleg búcsút mondhatok ennek a helynek. Ugyan a Karácsonyt és az Újévet még nem üdvözölhettem anyával, a tél még mindig tart és bízom benne, hogy legalább egy hétig még élvezhetem a hóesést a saját ablakomból nézve. 
Az ajtó kivágódott, az orvosom lépett be rajta érdeklődő arckifejezéssel. 

-Hogy állunk? - kérdezte közelebb sétálva hozzánk, végül pedig leült egy másik székbe. 

-Nem bír meglenni egy helyben! - mormogta a nő.

-Hé! - sértetten húztam fel az orrom. Már két perce ülök mozdulatlanul, most miért panaszkodik?!

-Izgatott vagy, Louis? - fordult hozzám dr. Payne. 

-Még szép! - kiáltottam fel. -Ez idióta kérdés volt.

-De ugye azt tudod, hogy hetente vissza kell még járnod hozzám ellenőrzésre - kérdőn kereste a tekintetem a tükörben, azonban én leszegtem a szemeimet az ölemre. Mégsem inthetek búcsút örökre. Még nem. 
-Csak egy rövid beszélgetés.

-Körülbelül öt perc? - vontam fel a szemöldököm. Felkuncogott és megrázta a fejét.

-Meglátjuk, jó?

-Jó - sóhajtottam elégedetlenül. 

-Anyukád délután háromra jön érted. Előtte még itt ebédelsz, aztán elbúcsúzhatsz a padodtól - ismertette velem a tervet. 

-Nem vihetném magammal? - kérdeztem félénken, újra nevetést kicsalva belőle.

-Nem. Sajnos nem - válaszolta. 

-Kár. Egészen hozzám nőtt - mondtam elgondolkodva. -Gondolom, ki lesz cserélve. Senki nem akar egy olyan padra ülni, amibe bele van vésve a nevem - szándékosan nem említettem meg Harryt. 

-Szeretnéd? - dőlt előrébb dr. Payne.

-Akkor elvihetem? 

-Nem, Louis - forgatta meg a szemeit. -Ne légy akaratos.

-Bocsánat. Igaza van - feleltem meghunyászkodva. A nő mögöttem a magasba emelte az ollót és fáradtan vigyorodott el.

-Kész is! Helyes fiú lett belőled ezzel a frizurával - növelte a saját egóját.

-Miért, eddig nem voltam helyes? - értetlenkedtem. Dr. Payne szeme felcsillant gúnyos, számon kérő hangnememet hallva. Mostanában eleresztettem a rossz megjegyzéseimet magamról, saját magamtól. Még mindig nem voltam teljesen kibékülve azzal, aki valójában vagyok, de már minden könnyebb. Mondhatjuk így is.

-Dehogynem! - emelte fel a hangját a nő, mire megugrottam a székben. -Jaj, ne haragudj!

-Semmi baj - legyintettem, majd lehúztam magamról a fekete ruhaanyagot. Dr. Payne már az ajtónál állt várakozva, az időn tanakodva követtem őt vissza a szobámba.