Három óra {Larry Stylinson}

8.

"-Talán félsz? - vonta fel a szemöldökét. Tekintete kihívó volt, amit ha nem álltam volna, talán egy pillanat alatt itt hagy. A pohárra bökött az ujjával, majd mindentudón elvigyorodott. Nem ismert, de sejtette, hogy ezzel megfogja az önbecsülésem -ami egyébként nincs, de ezt neki nem kell tudnia. 

-Nem félek én semmitől - hazudtam. Bár, mondhatom, hogy mégsem? Hiszen minden, amitől félek az emberek, és a váltakozó természetük. Most itt vagyok, egy fiataloktól zsúfolt szórakozóhelyen és nem remegnek a kezeim, ráadásul szóba elegyedtem egy fiúval. Erős kifejezés...

-Akkor miért hezitálsz? - kérdezett vissza. Megrántottam a vállam és egy húzásra lehörpintettem az égető alkoholt. A torkomat marta végig, köhögni kezdtem és éreztem, ahogy a szemeim próbálnak kiesni a helyükről. -Ez a beszéd! - nevetett fel az idegen. 

-Ez borzalmas! - nyögtem. A homlokát ráncolta, gondoltam, nem hallotta amit mondtam, vagyis nyöszörögtem. Nem baj, az is csak igazolná a gyengeségem. Itt az ideje talpra állni és megerősödni.

Nem gondoltam komolyan.

Semmit se gondolok komolyan.

Az egész életem a komolytalanságokról szól.

Vagy a fájdalmas, horror humorról, mint például; "Engem még a macskák se szeretnek, huh? Szétkaristolták a karom, ez valami sátáni cucc." Néha bejön.

-Van kedved táncolni? - hajolt közelebb, orromat megcsapta az édes illat. Hiába a füst, ami mind a pult mögül, mind a szabályokat nem ismerő, dohányzó emberek közül kúszott az arcomba. Valahogy elbódított az övé, és az első, amit megállapítottam, hogy túl sok parfümöt használ. Nem szabadna érdekelnie, sőt, feltett egy kérdést, amire még percekkel később se válaszoltam. Mélyen beszívtam a levegőt és érdeklődve meresztettem rá a szemeimet.

-Mit akarsz tőlem? - tört ki belőlem az igazán fontos kérdés. Ez így nem járja, évekig nem találkozom senkivel, mindenki átnéz rajtam, aztán egyszer csak iskolát váltok, lesz egy barátom, aki elrángat egy szórakozóhelyre, ahol egy helyes fiú táncolni akar velem. Túl sok egyszerre. 

-Azt hittem, szívesen táncolnál velem. Ne haragudj, ha félreértettelek, én... - magyarázkodott. Hamar leesett a tantusz, azt hitte, hogy meleg vagyok.

De hát az vagyok!

És akkor ő is!

Gyerünk, Louis, táncolj vele!

A belső hang hiába biztatott az előre tartó lépésekre. Rémülten ráztam meg a fejem és leugrottam a magasított székről, aztán már ott se voltam. Pillanatok alatt találtam meg a kijáratot, pedig idefelé Ashton vezetett és aligha jegyeztem meg az útvonalat. Jut eszembe, szépen magamra hagyott. El ne felejtsem majd megköszönni neki néhány epés megjegyzéssel. Van ehhez jogom, igaz? Hiszen, barátok vagyunk. De a barátok nem hagyják ott egymást szó nélkül. Azt hiszem, nincs szükségem rá. Kis dolog, felhúztam magam rajta (szerintem igenis jogosan), pár napra belekóstolhattam a barátság fogalmába, de ennyi éppen elég is volt. 
Vajon csak egy kibúvót keresek, mert megijedtem ettől az egésztől? És most, hogy megtaláltam, teljes súllyal támaszkodom erre? 

-Minden oké? - szólalt meg mellőlem a már ismerős hang. A biciklitároló vasrészének támaszkodtam és a kihalt utcát figyeltem, míg a gondolataimba merültem, valószínűleg ezért nem hallottam meg őt.

-Minden - bólintottam. 

-Mi a neved? - kérdezte. Most csevegni fog velem?

-Louis - sóhajtottam halkan.