Három óra {Larry Stylinson}

11.

"-Majd kitalálok valamit  - morogtam válaszként anyának, aki csak egy csalódott sóhajtással fordult el tőlem.

-Aggódom érted - felelte halkan. Hangos koppanással érkezett a villám az asztalhoz, még az evéstől is elment a kedvem szavait hallva.

-Megtudhatnám, hogy most miért? - kérdeztem felvonva a szemöldököm.

-Olyan keveset vagy itthon. És megváltoztál. Mintha a barátod rossz hatással lenne rád - könnyek csillantak a szemeiben. Szóval ha jól értelmezem, neki semmi se jó?

-Nem vagyok más ember, anya - mondtam kimérten. A pulthoz csapta a konyharuhát és mérgesen pillantott rám.

-Ó, dehogynem! Eltűnt a régi Louis - tárta szét a karjait tehetetlenül.

-Hiányzik, hogy lásd a sebeket a testemen? - emeltem fel a hangom. Kezdek komolyan kiborulni.

-Nem! Te jó ég, dehogyis! - rémült tekintetét félrekapta, majd leült mellém az asztalhoz és megfogta a kezem. -Örülök annak, hogy már nem bántod magad. De nem szeretem az új külsődet. Az új beszédstílusodat, mintha nem te lennél - ingatta a fejét.

-De én nem változtam... - tagoltam a szavakat, csakhogy jobban megértse, amit mondani akarok. -Minden, ami változott, hogy lett egy barátom, aki aztán lemondott rólam és most lett egy másik - emeltem égnek a szemeimet.

-És én még mindig nem találkoztam vele - motyogta.

-Nem is kell. Az én barátom, vagy a tiéd? - kérdeztem hitetlenkedve. Védekezőn maga elé emelte a kezeit, majd feladva a vitát ellenem felkelt és visszalépett a pulthoz.

-Jobb lenne, ha készülődnél - közölte szárazon. Megrántottam a vállam és a szobámba siettem. Én nem fogok magyarázkodni, ha neki nincs igaza. 

A reggel folytatott beszélgetés anyával rendesen rányomta a bélyeget a napomra és kedvemre. A szokásosnál is visszahúzódóbb voltam az iskolában, úgy értem, még Ashton felé se tettem próbálkozó lépéseket, hogy megtudjam miért nem beszél velem, pedig az elmúlt napokban mindig igyekeztem közelebb kerülni hozzá, de azt hiszem, már rég feladhattam volna. Eszembe jutott a mondás, miszerint nem a barátok mennyisége, hanem a minőség számít és ha van egy barátod, aki többet ér száz másiknál, ne kutass tovább. Szóval tényleg befejezhetném a reménykedést, hogy Ash fog még velem szót váltani valaha is. 

Harry nagyon jó barátom. Igaz, tesz olyan megjegyzéseket, amik nem egy barátságon belül hangzanak el, de ez kit érdekel? Én élvezem, hogy ennyire ragaszkodik hozzám, hiszen én is ezt teszem vele. Persze nálam nem látszik, mert folyton ő keres fel, de ha egy nap nem jönne elém az iskolába, biztosan megkeresném és kérdőre vonnám. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy ne lenne itt, és eddig nem is csalódtam.

Faképpel vonszoltam le magam a lépcsőkön és nem vettem ki a fülest akkor sem, mikor Harry mosolyogva adott egy ölelést. Valamit mondott, de a fülemben ordító dallamoktól nem hallhattam őt. Már megszokott mozdulatokkal indultam el a házuk irányába, mert tudom, hogy a szülei estig dolgoznak, és Gemma sosincs otthon. Harry értetlen pillantásokkal illetett miközben mellettem sétált, aztán hirtelen a táskájához kapott és elővett valamit, amit nem láthattam pontosan. És nem is mutattam felé érdeklődést, csupán a szemem sarkából követtem figyelemmel, hogy mit csinál. A telefonján babrált, aztán a kis, téglalap alakú hangszórót az arcomhoz tette. Elkerekedett szemekkel néztem rá miközben megálltam, majd lassan kikapcsoltam a saját zenémet. Így sokkal hangosabban hallhattam a dalt, amit Harry vitt végig az utcán, és halkan énekelt hozzá.