Három óra {Larry Stylinson}

15.

"Az ágyamban fekve élveztem az esős időjárást. Számomra nem létezik szebb hang az ablakomra koppanó esőcseppeknél, vagy a fákat szaggató szélzúgásnál. Ha tehetném, minden egyes napomat ezekre tenném fel. Sajnos, a mai csupán azért lehetséges, mert szombat van és nincs iskola. Valamiért anya sem keres, pedig általában kitalál valami programot, legyen az akár egy séta a parkban, vagy egy régen látott film megnézése a nappali kanapéján. Még csak rám se nézett, azt hiszem, ha most akarnék meghalni, nem tenne ellene semmit, mert egyáltalán nem figyel rám. 

Felkaptam a fejem, amikor egy halk sípszó ütötte meg a fülem. A zenelejátszó magától kapcsolt be, azt gondoltam; biztosan csak elromlott, be kell szereznem egy újat. Nem keltem fel, hogy kikapcsoljam, mert a kellemes, lágy dallamok nyugodtabbá tettek és ettől muszáj volt elmosolyodnom. Tehát, a mai program a fekvés, a lustálkodás és zene hallgatás, kivéve a délutánt, mert akkor jön át Harry. Újra összerándult a gyomrom arra gondolva, hogy anya nem igazán szívleli őt, sőt. Ha tehetné, venne egy házat egy másik városban, csakhogy ne tudjak találkozni az egyetlen barátommal. 

A telefonom őrült zenélésbe kezdett, mire kelletlenül morgolódva csaptam az éjjeliszekrényemre. A hívót látva azonban elpárolgott a dühöm, helyét átvette az őszinte döbbenet. Mielőtt még elhallgathatott volna a mobil, gyorsan oldalra húztam a zöld, villogó ikont.

-Igen? - felültem, a hátam mögé passzíroztam a párnámat és kíváncsian vártam, hogy valaki válaszoljon a vonal túlsó végéről. 

-Szia Louis, zavarlak? - kérdezte halkan, meggyötört hangon. 

-Nem, dehogy. Mizu? - aggódtam érte, mert nagyon furcsa volt, bár lehet, hogy csak én értelmezem őt félre. Bár, számomra már az is szokatlan, hogy egyáltalán felhívott.

-Tudnál segíteni? A leckéket kellene megadnod, öhm... keddtől - motyogta. Hangosan felsóhajtottam és készségesen az iskolatáskámhoz másztam. Miért is hittem azt, hogy Ashton azért hív fel, hogy újra barátok legyünk? 

-Persze. Egy pillanat - kinyitottam a könyveimet és vissza lapoztam egészen keddig, majd idő szerinti sorrendben diktáltam le az anyagot. -Őszintén sajnálom, de én nem szoktam füzetbe írni az órákon - közöltem kínosan. 

-Tudom. Semmi baj, ennyivel is megleszek - mondta.

-Jobban vagy már? - érdeklődtem, azonban ő lehurrogott és hitetlenkedő nevetéssel válaszolt.

-Louis, csak a leckét akartam elkérni. Ne érdeklődj irántam, ha én sem teszem irántad - ezzel a mondattal rám csapta a telefont. Hát jó, megpróbáltam kedveskedni, de úgy látszik, nekem ez nem jön össze. Vagy csak Ashton túl kimért velem. Még mindig nem tudom, mit követtem el ellene, amiért olyan hirtelen elfordult tőlem. 

Visszamásztam a puha ágyamra és az elmúlt tíz percen gondolkodtam. Vajon én vagyok a rossz? 
Pontosan mennyi napot kell még túlélnem, hogy hivatalosan is végzős lehessek? 
Ha egyáltalán nem akarok tovább tanulni, végig kell csinálnom ezt a szarságot? 
Miért nem járhatok abba a suliba, amelyikbe Harry? 

Minden feltett kérdésemre hiányzott a válasz, és ez egyre jobban elkeserített, mert szerintem van egy bizonyos középút, amin teljes mértékben boldog lehetek, csak meg kellene találnom. Nem a kitartásomról vagyok híres, sőt, mindig olyan hamar feladom a dolgaimat, van, amelyiknek esélyt sem adok, már az elején visszalépek. 

Nem tudom meddig lehettem elmerülve a szanaszét kóválygó gondolataim között, de arra lettem figyelmes, hogy csengetnek a bejárati ajtón. Homlokomat ráncolva ugrottam fel és léptem az ablakom elé, és amikor megláttam Harryt, ahogy a pulóverével védi magát az eső elől, rohamléptekkel siettem ki a szobámból.