Három óra {Larry Stylinson}

Záró fejezet

-A bácsikám remek ember, nagyon sok helyen járt már - mesélte Niall, miközben belépett a cukrászda ajtaján. Széles vigyorral az arcomon követtem őt. Egész úton beszélt, én pedig örömmel hallgattam az élményeit. Persze észrevettem, hogy kerüli a szüleivel kapcsolatos témát, így nem mertem rákérdezni, hogy mi történt az apukájával. Gondolom, börtönben van, legalábbis ebben reménykedem. 

Kiválasztottunk egy asztalt, majd levettük magunkról a vastag ruhákat. Kellemes meleg volt itt bent, az orromba szinte azonnal bekúszott a forrócsoki illata. Nem is néztem meg a kínálatot, amint mellénk lépett a cukrászda logóját viselő lány, máris kikértem az édes, forró italt.

-Elment Olaszországba és a franciákat is meglátogatta. Van egy olyan képe, amin úgy lett beállítva, mintha a kezébe fogná az Eifell tornyot - kuncogott fel szőke barátom. Az asztalra könyököltem és érdeklődve néztem rá, ösztönözve arra, hogy folytassa. Mindegy mit mondd, csak hallhassam a hangját. -De a legjobban Amerika tetszett neki. Mert ott minden előrefejlett. Azt hiszem, hónapokig kint volt.

-Azért mi se vagyunk lemaradva - billentettem oldalra a fejem. 

-Nem, persze, hogy nem - intett le, mire még szélesebb mosolyra húzódott a szám. -Mi van?

-Nem gondoltam, hogy ennyire sokat beszélsz - mondtam őszintén. 

-Zavar? Udvariatlan vagyok, hagylak ám érvényesülni téged is, csak... Nem tudom, szeretek beszélni - nevetett. 

-Nem azért mondtam - ráztam meg a fejem. -És nekem nincs is mit mondanom - sóhajtottam elszomorodva.

-Figyelj... a bácsikám legközelebb Svájcba akar majd elmenni. Azt mondta, hogy elvisz engem is. Nincs kedved velünk tartani? - vonogatta a szemöldökét. Meglepődve pislogtam rá és vagy százszor elismételtem magamban az ajánlatát. 

-De! - feleltem sietősen. A levegőbe bokszolt és egy új gondolatmenetet kezdett el arról, hogy Svájc a leggazdagabb ország, mert ott mindenki következetes, és minden lehetőséget észrevesznek. 

Halvány mosollyal az arcomon emeltem a számhoz a fehér mintás bögrét. A forróság ellepte a torkomat, jól esett a kinti hideg után. Egy idő után Niall a kezeivel is mutogatni kezdett a magyarázása mellett, és ez vezetett arra, hogy a szemem sarkából egy ismerős alakot vegyek észre. 

A számban forgatott forrócsoki a pohárban landolt, ahogy halálra váltan, döbbenten csúsztam hátrébb. 

Nem, nem, nem, nem!

Mondd, hogy ez nem igaz!

Ott volt.

Ő volt az, tudom. 

Fekete ballon kabátját az egyik szék támlájára tette és a hajába túrt. Gödröcskés mosolya idáig elért, ha más helyzetben lettem volna, oktalanul vigyorogva meredtem volna a semmibe, de nem. Most teljesen mást váltott ki belőlem a látványa.

Leült a székre egy ismeretlen fiú előtt. Így tökéletesen láthattam őt. 

-Louis? Jól vagy? - éreztem meg Niall kezét a sajátomon. Észre se vettem, hogy eddig görcsösen szorítottam az asztal szélét.

-Ugye te is látod - suttogtam remegve. -Niall... mondd, hogy te is látod őt... - pislogás nélkül figyeltem a fiút, aki most boldogan beszélgetett a partnerével.

Aztán hirtelen rám nézett. Számomra akkor megállt a világ. Remegő kezeim az ölembe estek, a levegő a tüdőmbe szorult. Rosszul éreztem magam, a füleim zúgtak és hirtelen kezdtem szédülni.

Felemelte a kezét. Lágyan elmosolyodott és egy intést követően rám kacsintott. 

A szétesett, megbomlott elme gyógyítása rendkívüli. Sosem lehetsz elég biztos abban, hogy minden darabot a helyére tettél vissza. És, ha ez így van, ha figyelmetlen voltál és nem vetted észre a félrecsúszott részt...

 Idő kérdése, hogy újra darabokra ess szét.