Három óra {Larry Stylinson}

14.

"Kidugtam a fejem az ajtó és a falam közötti résen, így néztem végig a rövid, keskeny folyosón. Nem hallottam lentről semmit, ezért gondoltam azt, hogy anya már elment dolgozni. Nem akarok vele találkozni, újra belém kötne és elrontaná a napomat. Nagyokat lépve rohantam le a konyhába, hogy magamhoz vegyek két szelet vajas kenyeret, majd azokkal a kezemben siettem vissza a szobámba, hogy időben elkészüljek. 

Csak azért járok be az iskolába, mert tudom, hogy utána egy csodálatos világ vár rám. Harry teremtette kettőnknek, szóval azt hiszem, van egy közös világom vele, de néha úgy érzem, ő sokkal jobban megérdemelné, ha nem szennyezném a levegőjét. Visszatalálnék a saját birodalmamba, a sötét, sivár helyre, ahol nincs nyoma a szeretetnek és kedvességnek. Ahol a fájdalom diktál, ahol minden egyes perc kínnal jár együtt. Tegnap megkérdeztem, mennyire ragaszkodik hozzá, hogy én is jelen legyek az életében, és azt válaszolta, hogy képtelen lenne elengedni engem. Miért okoznék neki szándékosan fájdalmat?

Miután magamra kaptam az egyik kinyúlt pulóverem, előkerestem a kulcsaimat és vállamra kapva a táskát bukdácsoltam az ajtóhoz. Ha nem szólok semmit, vajon feltűnik az iskolában, hogy nem vagyok ott? Amúgy is, az osztálytársaim szerint egyfolytában láthatatlanosdit játszom, miért ne tehetném meg most valójában?
Akár elmehetnék Harryvel sétálni. Nem, ez kizárt, ő is suliba jár.
Szívás. 

-Louis! - éppen a zárat próbáltam rendesen elforgatni, de amikor a nevemet hallottam a ház elől, idegesen rántottam a mellkasomhoz a kulcsomat. Sarkon fordultam, az út szélén a fekete autónk várt. Anya lehúzta az ablakot és vigyorogva integetett nekem. Basszus, ez nem jött össze. -Gyere kincsem, elviszlek - kelletlenül sétáltam oda hozzá, majd bevágódtam mellé. 

-Azt hittem, már elmentél - motyogtam csalódottan. 

-Valóban, előbb kellett volna indulnom, de aztán valamiért úgy döntöttem, mégis megvárlak - vonta meg a vállát.

-Hát ez csodálatos - sóhajtottam. Fejemet az ablaknak döntve bámultam magam elé és még akkor se mozdultam meg, mikor anyu a pulcsimat rángatta.

-Miért ezt a régi ruhát vetted fel? Borzalmas! - sipítozott. Szeretem anyát, őszintén. De mostanában annyira idegesítő. Folyton a nyakamra jár, semmi se jó neki. 

-Csak tegyél ki a suli előtt, könyörgöm - nyöszörögtem. Sosem hittem volna, hogy valaha is örülni fogok az iskola látványának, de szabályosan kiugrottam a kocsiból, mikor az lelassított az épület előtt. Egy intést intéztem anya felé, majd önként akartam bevonulni a pokolba, azonban valami megállított. Úgy értem, valaki. A testemnek csapódott egy másik és hangos nevetését hallva szinte azonnal felismertem őt. Egy röpke pillanatra viszonoztam az ölelést, de hamar elhúzódtam Harry karjai elől. 

-Szia, Louis! - vigyorgott rám. -Elkísértem Gemmát, milyen véletlen, hogy pont most érkeztél meg! - ez a fiú annyira energikus. Mintha tömény cukrot reggelizett volna. 

-Igen - válaszoltam tömören. -Neked nincs ma suli? - kérdeztem a homlokomat ráncolva.

-Nincs. A tanárok valami kirándulásra mentek, vagy nem is tudom - vágott elgondolkodó arcot. 

-Nem igazán érdekel - emeltem magam elé a kezeimet. 

-Louis! - szorosan lehunytam a szemeimet, amikor rájöttem, anya még mindig nem hajtott el. Istenem, miért csinálod ezt velem?
-Menj be az iskolába! - parancsolta. A telefonomra néztem és az időt megjegyezve fordítottam hátat az egyetlen szülőmnek.