Három óra {Larry Stylinson}

20.

Leesett az idei első hó. Az éjszakát az ablak mellett töltöttem, nem foglalkozva a rácsokkal. Elvarázsolt a fehéren világító lámpa alá esett hópehelyáradat. Másfél hónappal ezelőtt még reméltem, hogy a telet már otthonról üdvözölhetem, de sajnos dr. Payne szerint túlságosan korai lett volna még elengedni engem. Első szóra megértettem őt. 

A mai napig gondolok Harryre. Néha csupán a falra bámulok, miközben újrajátszom magamban az emlékeimet Vele. Rájöttem, hogy túl tökéletes volt ahhoz, hogy éljen. Hogy valóban létezzen. Mert nincsenek kivételek, az csak egy félrebotlott mondás volt tőlem. Nincs olyan, hogy tökéletes ember. 

A kölcsönkapott kabát ujját húzogattam, miközben a nyakam köré tekert sálba sóhajtottam. Felhúztam az államig egy kis részét, hogy ha lehajtom a fejem, a számat is eltakarja. Az ajtó előtt várakoztam és szélesen elmosolyodtam, mikor az orvosom szintén vastag kabátban lépett ki az irodájából. Furcsa, hogy egyedül hagyott a folyosón, még akkor is, ha csak két percre. 

-Mehetünk? - vonta fel a szemöldökét. Izgatottan bólintottam és ajkaim szólásra nyíltak, azonban ő leintett. Sokadjára akartam kifejezni a hálám, hogy a hosszú kérlelés után beadta a derekát és engedélyezte, hogy kimenjek az udvarra. 

Tapsoltam egyet a levegőben, toporzékolva követtem figyelemmel, ahogy kitárta előttem a bejárati ajtót. A hideg levegő megcsapta az arcom, nem simogatott, nem hívogatott magához. Én mégis úgy éreztem, jobb helyen nem is lehetnék. Féltem, hogy a cipőm átázik és szembe kell majd néznem a megfázással, de nem történt semmi ilyesmi. Amint a ropogó hóra léptem, elöntött a boldogság. Felnevettem és dr. Payne kiáltásával nem törődve, futni kezdtem. 

-Gyere vissza! - parancsolta. A padomnál álltam meg, amin magasan állt a hótakaró. Nem ültem le rá, de azért végigsimítottam a támláján. 

-Enyém az egész udvar! - mondtam hangosan. Az ég felé emeltem a karjaimat, a fejem hátrahanyatlott és nem sokáig várattam a megfelelő pillanatot. A hátamra dőltem és szüntelenül vigyorogva hunytam le a szemeimet. 

-Meg fogsz fázni - szólalt meg mellettem az orvosom. Oldalra ejtettem a kezeimet, a lábaimat kisebb terpeszbe nyitottam és alkotni kezdtem. Óvodás korom óta nem csináltam hóangyalt. Mindig azt gondoltam, hogy csak a kicsi gyerekek fetrenghetnek a hidegben. 

-Segítsen! - nagyot sóhajtva nyújtotta felém a kezét, mire belekapaszkodva keltem fel úgy, hogy még csak véletlenül se tettem tönkre a művemet. -Hát nem szép?

-De - bólintott. 

-Nem akar hógolyózni? - kérdeztem lehajolva, hogy máris gombócot gyúrjak, de dr. Payne a vállamra tette a kezét.

-Nem.

-És hóembert építeni? - pillantottam fel rá. 

-Nem, Louis - mosolyodott el.

-Kérdezhetek valamit? - egyenesedtem fel. Komolyan pásztáztam az arcát, nem különösebben foglalkozva azzal, hogy mindeközben az ujjaim jégcsappá válnak. -Magának van családja?

-Ez... személyes kérdés - motyogta zavartan, miközben hátrált egy lépést. 

-Attól még válaszolhat rá. Elvégre, ön is tud rólam mindent - vontam vállat. 

-Az orvosod vagyok - köszörülte meg a torkát. 

-Én pedig az öné - feleltem fogva tartva a tekintetét. Felkuncogott és a fejét ingatva tette zsebre a kezeit.

-Nincs feleségem, se gyerekem, ha erre gondolsz - mosolygott rám. 

-Kár. A család sokat számít - billentettem oldalra a fejem. -Ezért van itt minden nap.