Három óra {Larry Stylinson}

2.

Van egy bizonyos határ, amit minden ember meghúz magának. Képzeletbeli, de ő pontosan tudja hol található. Lehet, hogy azért hoztak be, mert én elvesztettem a sajátomat? Mert nem tudom mikor van megállás? Szerettem volna egy kicsit élni. Félretenni a sérelmeimet és úgy viselkedni, ahogyan egy normális srác, normális élettel. Vajon ez nem tetszett anyának? Vagy az embereknek, akiken aztán átnéztem, mikor találtam magamnak egy barátot? Miattuk kerültem ide, a mély gödörbe?

"A kezeim remegtek, miközben aláírtam a kérdőívet. És az ellenőrzőmre is kacskaringós betűkkel került fel a nevem, néhol kiszaladtam a vonal alá. A tanár úr ígérete ellenére, ügyet sem vetett rám. Leültem a leghátsó padba és vártam, hogy felhívjon, esetleg bemutatkozhatnék az osztálynak. Azonban ez nem történt meg, mert mikor feltettem a kezem az óraválasztásoknál, egyszerűen csak félrenézett.

Június elején még azt mondta, hogy fokozottan fog rám figyelni, és mindenben fog segíteni.
Ennyit erről. 

Egyedül kellett megszereznem a tankönyveimet, így minden bátorságomat összegyűjtve szólítottam meg egy lányt. Vörös haja volt és mély hangja, kissé megijedtem tőle.

-Hol tudom átvenni a könyveket? - kérdeztem remegős hangon. Halványan elmosolyodott, majd elmutogatta, hogy a folyosón merre kell majd fordulnom, ha kiléptem az ajtón. Nem is olyan rossz, eddig. Készséges volt, és ez tetszett. De hiába akartam volna bármi mást mondani, a torkomra forrtak a szavak, mert elfordult tőlem és a padtársával beszélgetett.

Mégsem olyan egyszerű.

Túl hosszú sor állt a könyvtár előtt, rengeteg ember. Feszengve éreztem magam és azt kívántam, bárcsak nekem is küldene valaki olyan láthatatlanná tévő köpenyt, mint a filmben Harry Potternek. Lehetnék akár kiválasztott is, és akkor mindenki szeretne.

Hevesen dobogó szívvel, üres kezekkel mentem vissza az osztályba. Fel se térképeztem még az új osztálytársaimat, csupán két fiú hajolt az arcomba, hogy megbizonyosodjanak róla, tényleg új vagyok, és nem egy, a nyár folyamán rengeteget változó haver. De nem szóltak hozzám.

Késve ugyan, de az utolsó osztályfőnöki órán lehetőségem nyílt végigmérni a körülöttem ülő arcokat. Nem vagyok előítéletes, de van pár alak, akikkel nem szívesen barátkoznék. Küldtek felém néhány kérdő pillantást, és láttam rajtuk a közeledés szándékát. Mégsem mozdultak, velem van a baj? Az egyetlen, aki rám se hederített egy srác volt, a szélső padban, középen. Szerintem ő elvan a saját világában, vagy nem is tudom, senkivel nem kommunikál. Csak ül, mosolyog néhány hangosan elmesélt nyári élményen és pacsit ad egy felé nyújtott kéznek. Lehet, hogy csendes, de mindenki szereti? Bárcsak velem is ez lenne. A probléma csak az, hogy egy osztályban nem fér el két csendes jó fej. Tehát megint én leszek a kiközösített.

Mikor kicsengettek, a vállamra kaptam a táskám és már rohantam is a kijárat felé, ám pechemre nekimentem valakinek az ajtó előtt. Magamban szitkozódva lestem fel a frufrum alól, szemeim először a göndör tincseket találták meg. Ó, a csendes srác.

-Bocsánat... - motyogtam. Nem felelt, megrántotta a vállát és félreállt, így könnyen el tudtam szaladni mellette. 

Mindegy hová, csak ettől a helytől jó messzire..."

A szemeimet dörzsölve engedtem, hogy dr. Payne tenyere végigszántson a hátamon. Olykor úgy érzem, nagyon a szárnyai alá vett és a szívén hordja a sorsom -ami nem baj, mert rohadt jól esik. Látva, hogy milyen kegyetlen orvosok vannak még itt, oltári nagy szerencsém van vele. 

-Az udvarra? - kérdezte, de a válasz nyilvánvaló volt. Nem is várta el, hogy megszólaljak. 

A padomhoz sétáltunk és megkértem őt, hogy hagyjon magamra. Szóval arrébb ment, úgy tíz méterrel és leült a virágoskert melletti, kinyithatós székre. A lábaimat lóbáltam és magam elé meredve élveztem a semmiséget. Gondtalanul, a fejem üres volt. Csak léteztem, és ez a tény napról napra öl meg bennem mindent. A nyugtató utóhatása, kábultan dőltem a támlának. Hátradöntöttem a fejem és élveztem, ahogy a napsugarak simogatják az arcom. Minden rosszban van valami jó. Be vagyok zárva, mégis van lehetőségem a Napnak és friss levegőnek élni. 

Nem érdekelt a virágok között szaladgáló Rose, aki mindig is azt hitte, hogy ő egy igazi rózsa. Nem foglalkoztam a magában beszélő Howarddal, azt mondta, ketten vannak a fejében és mindig jókat tudnak beszélgetni. Áldásom rájuk.
Nem izgatott az előre-hátra dülöngélő Alice borzalmas éneke. 

Tényleg nem érdekelt semmi. Azonban amikor elkezdtem volna ezt furcsállni, az intézet főbejáratának kapuja hangos nyikorgással hívta fel a figyelmem. Kinyitottam a szemeimet, érdeklődve követtem végig, ahogy három ápoló egy fiút vesz körbe. Kettő a karját fogta két oldalt, a harmadik pedig szigorúan megtartott vállal lépkedett mögöttük. Dr. Payne felemelkedett a székéből és pár nagyobb lépéssel mellettem termett. Értetlenkedve pillantottam fel rá, azonban rögvest vissza is néztem az új fiúra, aki lehajtott fejjel haladt végig a kikövezett úton. Hosszú, hullámos haja az arcába lógott és biztos voltam benne, hogy első útja az intézet "fodrászához" vezet. Az én frufrumat is levágták...

-Ki ő? - kérdeztem kíváncsian, de nem kaptam választ. Árgus szemekkel méregettem a fiút, ám amikor az ajtónál hirtelen felnézett, megrekedt bennem a levegő. A magamnak felállított parancs azt ordította a fülembe, hogy kapjam el a tekintetem, de képtelen voltam rá. Zölden rikító szemei a pillanat töredékéig fogva tartottak. 

-Jól vagy? - tette a vállamra a kezét dr. Payne. Néhány beteget felzaklat, ha valaki új jön az intézetbe. Hiszen nem tudni, hogy mi a baja, hogy mennyire veszélyes. 

-Igen - bólintottam határozottan. 

-Azt mondtad, Niall idejöhet, ha nagyon rosszul lenne. Még mindig áll az ajánlatod? - leguggolt elém, így már neki kellett felnéznie rám. 

-Persze. Csak ne olyan hosszú időre. Nem szeretem, ha valaki a padomra ül - elhúzva a szám vakartam meg a tarkóm. Dr. Payne elmosolyodott, majd felegyenesedett és intett az ápolóknak, akik Niallt ráncigálták egészen idáig. Szomorúan paskoltam meg magam mellett a padomat, a szőkeség leült és a földre szegezve szemeit, remegve ölelgette magát. A haja még mindig vizes volt a hosszan tartó zuhanyzástól. Őszintén sajnáltam őt.

-Fáj! - nyögte elkeseredett hangon. 

Közelebb csúsztam hozzá és óvatosan öleltem át a vállát. Idegen volt a helyzet, eddig még csak háromszor érintkeztünk egymással és most, egyszerűen átöleltem őt. Azt hittem, hogy majd ellök magától, de nem ez történt. Kissé beledőlt az érintésembe és szipogva akart a hajába túrni, azonban félúton megálltak a kezei és emlékeztetnie kellett magát rá, hogy még mindig nedvesek a tincsei. 

-Tudod, ha óvatos vagy, a víz nem bánt - újra lóbálni kezdtem a lábaimat és miközben beszéltem, az előttünk álló, most még száraz szökőkútra néztem. -Ez a szerkezet még játszik is vele.

-Megölte az anyukámat... - kézfejével törölte le az arcán csordogáló könnyeket, aztán undorodva meredt a bőrére. Nem akartam veszekedni vele, hogy valójában nem a víz ölte meg az anyját, hanem az apja fojtotta bele őt a fürdőkádba, mert Niall nagyon szerette az apukáját. És, mivel rajtuk kívül akkor senki nem volt otthon, nem foghatta másra a halálesetet, csak az ártalmatlan vízre...