Három óra {Larry Stylinson}

16.

Remegve próbáltam csillapítani zokogásom, miközben szinte kővé dermedtem az erős karok között. A könnyeim versenyt futottak az arcomon a rémülettől és attól, ahogyan láthattam Harryt. Ő ki akart szabadulni, el akart menekülni, pedig tudhatta volna, hogy nincs kiút. Megtaláltak és rövid időn belül rá is jöttem a hibánkra.
A saját nevére kérte a hotelszobát. 

Miért egy ennyire egyszerű cselekedeten buktunk el, amikor minden annyira aprólékosan ki volt találva?

Az élet szívás.

Tök mindegy, hogy otthon, a barátaiddal, vagy éppen egy elmegyógyintézetben vagy. Mindig az. 

-Nyugtatót! - kiáltotta egy nagydarab egyenruhás, mire szemeimet lehunytam sőt, még el is fordultam tőlük. Nem volt szívem végignézni, ahogy az injekciós tűt Harry karjába szúrják és így csak annyit észrevételeztem, hogy végre megnyugodott. A légzése szabályozódott és nem ült az arcán a mindent átölelő félelem. Laposakat pislogott, amikor megpróbáltam elkapni a tekintetét. Szemeit homály fedte, a saját kezemmel kellett megtartanom az állát, hogy rám figyeljen. 

-Sajnálom... - mondtam, egy fájdalmas mosollyal kísérve a bűntudattal teli szót. 

Összesen két napot lehettünk együtt szabadok. Ennyi idő jutott, hogy a remény kiteljesedjen bennünk és a szemeink úgy csillogjanak, ahogy még sosem, mert tudtuk, milyen út vár ránk. Vagyis, reméltük. Örültem, hogy végül nem visszakoztam és ma reggel odaadtam magam Harrynek. Ki tudja, talán már soha nem lesz lehetőségünk az együttlétre, szerintem el is tiltanak minket egymástól. Várom, hogy kitalálják melyikünk ötlete volt az egész, mert nyilván egyikünk sem fog semmit mondani. Ez az egész köztünk marad, mert mi teremtettük az emlékeinket és kapjak bármilyen büntetést, sosem fogom bánni ezt a két napot. 

Külön autóban vittek minket, itt már tudtam, hogy valószínűleg igaz gondolatok ismétlik egymást a fejemben. Talán tíz perccel ezelőtt láthattam Harryt utoljára, de ennek még az elképzelése is fáj. Azok után, amiken átmentünk a múltban és a napokban, nem engedhetem őt el. És nem is tenném, ha nem lennének összekötve a kezeim. Ha nem állna közöttünk megannyi orvos és nem élnénk egy elcseszett világban, ahol még csak magyarázatot se kapunk, ha elmegyógyintézetbe kerülünk. Harry segített, rájöttem, hogy minden, amiért bent voltam, hazugság. Nyilván elég rosszul viselkedtem anyával a bekerülésem előtti napokban, hetekben, akár hónapokban. Esküszöm, kinézem belőle, hogy így állt bosszút. Nem tudom, milyen indok kell ahhoz, hogy valaki az intézet tagja legyen, de anyám agyszüleménye találó lehetett, hiszen éppen most rángatnak vissza a pokolba. 

-Ez fáj! - nyögtem elkeseredetten, amikor a csuklóm köré fonódó ujjak összerándultak. Utáltam ezt az egészet. 

Utáltam, hogy végighúztak az udvaron, akár egy zsákot, és nem szerettem a tényt, hogy dr. Payne már várt rám a szobámban. Mindenek előtt, levették rólam a ruháimat. A szeretett felsőmre fólia került, az undorító, kék intézeti ruhát pedig újra rám adták. Égette a bőröm, ahol hozzám ért a lenge anyag. 

-Jobb, ha viselkedsz - morogta mögöttem a férfi, miközben előre felé lökdösött. -Nem akarod tudni, mit tennék veled - folytatta, amitől megfagyott bennem a vér. A vállam fölött pillantottam hátra rá és eszembe jutott kiszabadulásunk napja. Az ápoló, akinek bevertem az orrát. Nem gondoltam volna, hogy képes vagyok akkorát ütni, hogy a nyoma még ma is onnan figyeljen rám. Biztosan az adrenalin tette, a helyzet adta magát és ő túl lassú volt, hogy reagáljon. Bocsánatot kellene kérnem?

-Szerintem, jól áll a lila - vigyorogtam rá, mire fújtatott egyet és belökött a szobámba, dr. Payne karjai közé. -Ó... helló.

-Louis - ingatta a fejét sóhajtozva. Elvezetett az ágyamig, amitől a hideg rázott. Vissza szeretnék térni a hotelszoba puha matracára. -Miért csináltad ezt? - vont kérdőre.

-Én csak Harryvel akartam lenni... - motyogtam lehajtva a fejem. Cseppet sem sajnálom a történteket, de neki ezt nem kell tudnia. 

-Nem mehetsz el, csak úgy. Csúnyán kijátszottad az ápolókat, a biztonsági rendszert és tudod, hogy ez nem maradhat következmény nélkül - támaszkodott az ágyam szélének, s közben egy gyógyszeres dobozt forgatott az ujjai között. 

-Nem voltam beszámítható állapotban - beharaptam a számat, mert éppen hazugságra kértem a kezelőorvosomat. Mindketten tudtuk, hogyha azt mondjuk, nem voltam tudatában a tetteimnek, akkor nem merül fel az elzárás lehetősége. 

-Holnapra megbeszélek egy találkozót az igazgatóval. Kérvényt fogok kezdeményezni, hogy egy teljesen új gyógyszert adhassunk neked - bólintott maga elé.

-Nekem megfelelnek az eddigiek, én...

-Nem, Louis. Pár óra múlva eljövök érted, hogy az irodámba vigyelek. Beszélnünk kell a történtekről - elrugaszkodott az ágyamtól és az ajtóhoz lépett. -Addig aludj. Túl sok dolog történt veled egyszerre.

Hát persze. Nem kellene aludnom, ha figyelmen kívül hagyták volna a hollétünket. Nem aggódnék Harry miatt és nem lennék annyira fáradt, hogy remegjenek a kezeim. Most már biztos, hogy dr. Payne rájött; régóta átverem őt. A párnahuzatom újra lett varrva és a tapintásán sem éreztem a hosszúkás pirulákat. Másképpen viselkedett velem. Csalódott volt, amihez nem volt joga. Számíthatott volna rá, hogy egyszer meg fogom tenni ezt a lépést, hiszen indokolatlanul senki nem tűri meg a bűnhődést. Számomra az intézet olyan volt, mint egy börtön, ahová egyértelműen csak bűnözők kerülnek. Nem éreztem magam rossznak, sőt. Az egyetlen hibám az volt, hogy szájaltam az anyámmal és egy fiút szerettem. Miért nem élhetem a saját életem úgy, ahogyan akarom?

-Rendben vagy? - sétált oda hozzám a kezelőorvosom, arcomat a tenyerébe vette és félrebillentve a fejem húzta fel a szemhéjam. -Louis?

-Eltelt pár óra? - kérdeztem fojtottan. Lassan bólintott egyet, mire egy grimasszal az arcomon húzódtam el az érintése elől. 

-Egész végig így ültél? - vonakodva lépett hátra egyet. Megrántottam a vállam, mintha rendben lenne az, hogy pár óra számomra olyan volt, mintha csupán tíz perc telt volna el. 

-Gondolkodtam - bólintottam kimérten.

-Igazán? - reménykedő arckifejezést magára öltve vette elő a tollát és egy félbehajtott lapot a zsebéből. Nem bírtam ki, muszáj volt a szememet forgatnom. Hiszen ő orvos, miért nem bír megjegyezni pár szót? 

-Anyának alá kell írnia egy papírt, hogy adhassák az új gyógyszereket. De én tudni akarom, hogy ez az egész mivel jár - jelentőségteljesen pillantottam rá, mire megértve biccentett egyet. 

-Szerintem először nem kellene elvonatkoztatnunk a ténytől, hogy nem szedted a gyógyszereidet - köszörülte meg a torkát. Összefontam a karjaimat magam előtt és felvontam a szemöldököm, amikor az ajtóhoz ment és szélesre tárta azt. -Menjünk az irodámba - utasított. Nem vártam meg, hogy odajöjjön hozzám, egy sóhaj kíséretében álltam mellé, hogy átfoghassa a felkarom és az irodájába vezessen. 

-Mi van Harryvel? - kérdeztem, miközben leültem a székre dr. Payne asztala előtt. Az orvos figyelmen kívül hagyott, a fiókjában kutatott valami után és mappákat rakosgatott a forgós székére. Az állam megfeszült, amiért nem szándékozott választ adni. 
-Bántani fogják őt?

-Ez nem egy kínzó intézet, vagy egy börtön. Nem bántunk embereket. Még akkor sem, ha megérdemelnék, mert úgy viselkednek, mint a gyerekek - vetett rám egy szikrázó pillantást, majd folytatta. -És, mint tudjuk, a gyerekek néha megérdemelnek néhány pofont, ha nem értenek a szép szóból.

-Szóval maga ütné a gyerekét? - hitetlenkedtem. 

-Nem. Nem ütöm meg, ha jól viselkedik és első szóra megérti, amit mondani akarok neki - végre abbahagyta a pakolászást és leült a székébe. 

-Szar szülő lenne magából... - motyogtam elképedve. Ha lenne egy fiam, vagy egy lányom, tök mindegy, biztosan nem bántanám. Egy gyerek felfogása más, mint a felnőtteké, nyilván többször el kell neki mondani néhány fontosabb dolgot, de az ütés sosem tartozik a megfelelő megoldások közé. 

-Mit éreztél, amikor elmentél? - váltott témát hirtelen. Megrökönyödött arccal meredtem rá, miközben hátradőltem a támlának és tenyereimet a térdeimre szorítottam. 

-Mi van Harryvel? - kérdeztem újra. Ameddig ő nem képes válaszolni, addig én sem vagyok hajlandó szót ejteni a szökésről, és az azt követő két napról.