Három óra {Larry Stylinson}

10.

"Ashton nem beszél velem. Sőt, mi több, átnéz rajtam. Nem volt hosszú a barátságunk, engem mégis szíven ütött a viselkedése. Visszahúzta a falait és megint nem beszél senkivel, mondjuk én sem, de mi ketten két, különböző világban élünk. Totál mások vagyunk, már az elejétől fogva tudnom kellett volna, hogy szét fogunk válni. A lelkem azonban nem tudott teljesen, s legfőképpen véglegesen összetörni az elbukott próbálkozás miatt, mert a barátságunk ugyan véget ért, számomra éppen alakulóban van valami új. Valami egészen más. 

Harry rám akaszkodott. Vár az iskola előtt minden nap, délutánonként pedig felhív és ostobaságokról beszél, aztán persze bocsánatot kér, amiért folyton feltart, de én sose bánom. Szeretem hallani a hangját, főleg mikor viccet mond, amin csak azért nevetek, mert... nem tudom. Ez a srác egyáltalán nem vicces. 

-Szia! - széles mosollyal az arcán üdvözölt és felkelt a hideg lépcsőről. Egy rövid ölelésbe vont, amit még mindig nem sikerült megszoknom. 

-Ma merre megyünk? - kérdeztem kíváncsian. Nem láttam rajta meglepettséget, vagy botránkozást, amiért ma nem a szobámban akarok kuksolni, hanem vele lenni és elmenni valahova. Mert általában hazakísér, és a házunk előtt mondom el neki, hogy semmihez sincs kedvem, csak egyedül akarok lenni -mint mondtam, remekül kijátszott, mert a szobámban egyedül voltam, de ő attól még előszeretettel beszélt hozzám a telefonban, így olyan volt, mintha együtt lettünk volna. 

-Gyere át hozzám - vetette fel az ötletet. Hirtelen megtorpantam, félve pillantottam fel rá és ő szinte azonnal megértett engem. Fura, pedig még csak három hete ismerjük egymást. Rendben, csak egy, mert az előtte lévő kettőn nem is találkoztunk és beszéltünk. 
-Nincs otthon senki - mondta mosolyogva. Hosszasan kifújtam a levegőt és lassan bólintottam. Nem akarok találkozni a családjával, érzem, hogy képtelen lennék a normális viselkedésre. A kínos szituációkat pedig rendre bevonzom. 

-Legalább megmutathatom, milyen zenéket hallgatok - motyogtam halkan. A szeme sarkából rám sandított és a fejét ingatva szökkent egyet.

-Csak nem The Fray? - itt volt az idő, hogy újra megálljak. De most a megdöbbenéstől majdnem el is estem. 

-Honnan tudtad?! - kérdeztem hitetlenkedve, mire eltátotta a száját.

-Basszus, így lenne telitalálatom a lottón! - hüledezett. 

-Hát, most már mindegy. Eljátszottad a szerencsédet - kuncogtam. Lassan megszokhatnám, hogy a közelében nem tudok faképet vágni.

-A szerencsémet? Azt már akkor eljátszottam, mikor találkoztam veled - közölte vidáman. Zavartan lehajtottam a fejem és újra elindultam, válasz nélkül hagyva a... bókot? Ez az volt, nem igaz? 

-Mondd, hogy vannak hangszóróid - néztem az ég felé reménykedve. 

-Naná! A szobám minden sarkában - lökte meg a vállam. Értetlenül néztem rá, mire kissé odébb húzódott. -Mi van? 

-Ne érj hozzám - ráztam meg a fejem. 

-De hát megöleltelek a suli előtt...

-Csak ne érj hozzám, Harry - forgattam meg a szemeimet.

-Oké - suttogta. Az út szerencsére nem volt hosszú, tíz perc múlva már a ház előtt álltunk és Harry a kulcsokkal bénázott, ami, ha jobban belegondolok, elég mulatságos volt. Nem minden nap látni embert, aki a kulcsaival veszekedik. 

-Nem nézek körbe, mondd meg hol van a szobád - hadartam lesütve a szemeimet. Lassan visszazárta az ajtót és felém fordult.

-Miért lettél hirtelen ilyen furcsa? - kérdezte óvatos hangsúllyal.