Három óra {Larry Stylinson}

9.

"-Tegnap hívtalak - állított meg Ashton a folyosón. Leplezve a döbbenetem fordultam felé, közben még mindig a táskám cipzárjával bajlódtam. 

-Sajnos nem értem rá - mondtam. Iskolában vagyunk, és beszél velem? Ez szokatlan, vajon mi ütött belé?

-Miért, mit csináltál? - vonta fel a szemöldökét. Bosszankodva felsóhajtottam és az oldalamhoz csaptam az engedetlen táskát. 

-Egy barátommal voltam - hazudtam. 

-Várj...Mi? - a szemei elkerekedtek, majd mintha csalódottság suhant volna át az arcán. 

-Miért? - kérdeztem értetlenül. Egy vonallá préselte az ajkait, megrázta a fejét és hirtelen hátat fordított nekem. Az orra alatt motyogott valamit, majd elment. Most mondtam volna el az igazságot? Hogy a két héttel ezelőtti bulin gondolkoztam egész nap, vagyis éppenséggel csak egy fiún, akivel ott találkoztam, és ezért nem vettem fel az amúgy hangosan zenélő telefonomat? Így átgondolva, igazán elmondhattam volna neki. 

Elégedetlenül kerültem ki az egyik osztálytársamat, miközben a kijárat felé siettem. Az utolsó órámnak is vége volt, matekból írtunk dolgozatot és ahogy mindig, most is csak a nevemet írtam fel arra az elfuserált lapra. Álljunk pozitívan a dologhoz, ha szerencsém van még azelőtt meghalok, hogy levizsgáznék. Oldalra rántottam a fejem, hogy a frufrum ne akadályozzon teljesen a látásban és lomhán lépkedtem le a lépcsőn. Ekkor viszont a nevemet hallottam, ami miatt majdnem lefordultam az utolsó két fokról. 

-Harry? - hitetlenkedtem. A göndör srác mosolyogva állt elém.

-A nővérem ugyanebbe a suliba jár - mutatott fel az épületre. 

-És eljöttél érte? - érdeklődtem, figyelmen kívül hagyva a furcsálló tekinteteket, amiket az ajtón kivonuló diákoktól érdemeltünk ki. Oldalra húzódtam, talán az a bajuk, hogy az út közepén állunk. 

-Igen - bólogatott. -Azt mondta, elmegyünk fagyizni suli után, és nem bírtam megvárni otthon.

-Akkor jó szórakozást! - mosolyogtam rá kényszeredetten és indultam volna tovább, azonban ő megfogta a karom. Fájdalomtól eltorzult arcom lehajtottam és visszafogtam a jajgatásom. Tudtam, hogy jobb lett volna bekötni a sebet.

-Nem jössz el velünk te is? - kérdezte vidáman. Kirántottam a kezem a fogásából és szuszogva tapogattam égő bőröm a felsőmön keresztül. 

-Ez amolyan testvér program, nem akarok beleavatkozni - hárítottam a meghívást. Megforgatta a szemeit és az iskola felé biccentett.

-Gemma bírja a barátaimat.

-Csakhogy én nem vagyok a barátod - sziszegtem. Meghökkenve hátrált egy lépést és maga elé emelte a karjait. 

-De lehetnénk azok, nem? - hangja félő volt, mintha tényleg tartana tőlem. 

-Nem hiszem, Harry. Csak a véletlen műve, hogy most találkoztunk és...

-Ez a sors - vágott a szavamba. Neheztelve pillantottam rá, mire felhúzta a vállait. -Nem erőltetek semmit. De tudnod kell, hogy...

-Hogy? - ráncoltam a homlokom. Most valami megalázót fog nekem mondani? Mert akkor élve már nem jutok haza. 

-Hogy tetszel nekem - nyögte elpirulva. A számat eltátva, tágra nyílt szemekkel meredtem rá. Tönkrement a hallásom, vagy elment az eszem. Esetleg mindkettő.