Rosehall

10.

Nem tudtam levenni róla a szemem. Ott volt az éjjeliszekrényen, pontosan abban a szögben, ahogy Miranda az álmomban (már nem is voltam benne biztos, hogy álom volt) lerakta oda.

Már nyitottam a számat, hogy mondjak valamit - Agata még mindig kérdőn nézett rám - amikor a középkorú, barna bőrű nő bejött a szobába. Vidáman mosolygott, viszont mikor meglátta az asztalon a kést, azonnal odasietett. Felemelte, és szemrehányóan rám nézett.

- Ez mit keres itt? - kérdezte.

Majdnem elmagyaráztam neki, de inkább befogtam. Hogy vette volna ki magát, ha azt mondom: "Hát, egy pszichopata lány, aki megölt egy csomó embert és engem is megpróbált megölni, meglátogatott álmomban, de nem is vagyok benne biztos, hogy álmodtam az egészet"? Pontosan. Hülyén.

- A betegeknek tilos hozzányúlni a nővérek engedélye nélkül az evőeszközökhöz! Főleg nem a késekhez!

- Elnézést, többet nem fordul elő - motyogtam, majd lehajtottam a fejem. Igyekeztem olyan bűnbánó fejet vágni, amilyet csak tudtam.

×5 nappal később×

A maradék öt nap, ameddig ott kellett maradnunk, kész pokol volt. Unalmasan teltek a napok, mindenki hiányolta Kayt, volt, hogy random sírásban törtünk ki. Nem tudtuk elviselni, hogy nincs, és hogy nem is lesz többé.

Mikor végre eljött a nap, unottan pakoltunk be a táskánkba. Nyilván örültünk, hogy kikerülünk a kórházból, de az iskola gondolata, főleg Kyela nélkül... nem boldogított. Mi a francot fogok matekórán és történelmen csinálni? A lányokkal az nem közös óránk. Ott mindig Kay-el voltam, de így, egyedül... te jó ég. Bele sem tudtam gondolni.

Meddig tart majd, mire túllépünk rajta? Elfelejteni nyilván sohasem fogjuk. De mikor jön el az a nap, amikor végre... minden visszatér a normál kerékvágásba. Folytatjuk az életünket, készülünk az érettségire (nyilván tanulás terén és lelkileg is). Ezek annyira távolinak tűntek. És homályosnak. Mintha nem is történnének meg, miközben tudtam, hogy meg fognak. Olyan idegennek tűnt minden, még az is, ami eddig boldogsággal töltött el, akárhányszor csak rá gondoltam.

Ilyen gondolatok voltak a fejemben, miközben behajtottam az utolsó pólómat a sporttáskámba.

- Amy, gyere. Itt van a taxi - kopogtatta meg az ajtófélfát Beth.

- Megyek - feleltem, majd lecsuktam a táskám fedelét. Nagyot sóhajtottam, majd a vállamra kaptam és elhagytam a szobát.

Mire elhagytam a kórház épületét és beszálltam a taxiba, a lányok már mind bent ültek.

- Szia, Amy! - köszöntött Sophia és Agata, majd sorra megöleltek.

- Helló! Na, akkor mehetünk végre vissza Rosehallba? - mosolyogtam, de azonnal elkomorodtam, mikor Sophia megrázta a fejét.

- A rendőrségre fogunk menni és feljelentjük Mirandát - mondta egyszerűen.

- Sophia... nem lehet - nyögtem.

- Mi van? Mi az, hogy nem lehet?

- Egyszerűen nem lehet - ráztam a fejem csalódottan és szomorúan.

- Amanda, ide figyelj. Ez a pszichopata állat megpróbált minket megölni. Egy hétig feküdtünk miatta a kórházban, egy hétig! Felfogtad? Mert lehet, hogy neked és Agatának egy sokkon kívül semmi bajotok. De Bethiának agyrázkódása volt. Kyela pedig.... - nem fejezte be a mondatot.

- Oké, elmondom, miért nem mehetünk a rendőrségre. Szóval - kezdtem bele. - Volt egy álmom, amiben Miranda bejött a szobánkba, és megfenyegetett, hogy ha feljelentjük, megöl minket.