Rosehall

22.

Fél tizenegykor az egész iskola hemzsegett a rendőröktől. Akárhova nézett az ember, mindenhol egyenruhás férfiakat és nőket látott, akik rémült diákokkal beszélgettek és a noteszeikbe írogattak.

Ahogy végigsétáltunk a folyosón, arra koncentrálva, hogy senkivel ne teremtsünk szemkontaktust, a fejembe szökött a gondolat, hogy ez az egész olyan... filmszerű. Az ember általában az amerikai sorozatokban lát ilyet.

Azonban a tény, hogy ez a való élet volt, rémisztővé tette az egészet.

Az iskola falai között szinte érezni lehetett a feszültséget. Mindenki azon gondolkozott, hogy ez hogyan történhetett.

Az órákon a diákok nem röhögtek vagy dobáltak másokat papírgalacsinokkal, és még a 11B-sek sem nyomták bele a kilencedikesek fejét a vécébe (illetve nem hallottam róla).

Sok minden történt ebben az iskolában, de ilyen még soha, a legtöbben legalábbis ezt hitték. Lehajtott fejjel járkáltak a folyosón, volt, hogy egy lány történelemóra közepén sírásban tört ki, egy másikat pedig a mentők vitték el, mert egy nagyon durva pánikrohamot kapott és nem kapott levegőt.

Mindenki azt kérdezte magától, hogy ki tette ezt az egészet. Valaki még egy blogot is létrehozott és különböző teóriákat készített Paul haláláról (köztük volt az is, hogy Mrs. Potter tette).

Csak mi tudtuk az igazságot. Mi tudtuk, hogy Miranda volt. Arról nem beszélve, hogy mi ástuk el a testet, de ez részletkérdés.

A folyosókon sétálni maga volt a pokol.

A félelem, hogy minket is bármikor kihallgathatnak (ráadásul még alibink sem volt), mázsás súlyként ült a mellkasunkon, akárhova mentünk.

Mindenhol egyenruhás férfiak bámultak ránk. Az ebédlőben ott nyüzsögtek Mrs. Potter körül. Az órákra is bejöttek. Átkutatták a szobáinkat.

Egyszerűen mindenhol ott voltak.

A rendőrök ottlétének harmadik napján, úgy 11 óra 39 körül elérkezett az a pillanat, amitől a legjobban féltünk.

Éppen a Nagyteremben ültünk és hallgattuk Ms. Harvard elképesztően érdekes beszédét az angol irodalom fontosságáról, amikor egy egyenruhás férfi lépett be a terembe.

- Jó napot, Ms. Harvard - biccentett egyet, majd komolyan az osztályra emelte a tekintetét. Egy pillanatra fojtogató csend telepedett ránk.

- Amanda Walker, kérem, álljon fel és kövessen engem a folyosóra - mondta. Amint meghallottam a nevemet, lélegzetvisszafojtva a lányokra néztem, akik rémült tekintettel néztek vissza rám.

Beharaptam az alsó ajkamat és felálltam.

A rendőrre néztem, aki várakozóan az ajtóban állt.

Egyedül kell odamennem?

Egyedül fognak kihallgatni?

Azt sem tudtam, mit fogok mondani.

Elindultam az ajtó felé, miközben megpróbáltam nem tudomást venni az emberekről, akik visszafojtott levegővel bámultak rám.

Kiléptem az ajtón, amit a rendőr azonnal be is csukott utánam.

A kezemet tördelve álltam, és fogalmam sem volt, mit kéne mondanom.

- Rendben, Miss Walker - szólalt meg végre a férfi. - Semmi oka félni. Bevisszük önt a rendőrségre egy kihallgatásra. Csak az a dolga, hogy mindent elmond, amit tud.