Rosehall

6.

- Üvölts csak, úgyse hallja senki! - nevetett, majd mellém ugrott, és egy hatalmasat vert a gyomromba. Az ütéstől összerogytam, ami Mirandának csak az előnyévé vált.

Még közelebb tolta a kést, amitől üvölteni akartam, de a testemben uralkodó fájdalom miatt csak egy kétségbeesett, hörgő hang jött ki a torkomon.

- Mint mindig, most is örömmel látom, hogy ilyen kínok közt vergődsz - mondta Miranda lenézően.

Normál esetben arra gondoltam volna, hogy ez milyen költői volt, de nem ment, mert eszméletlenül fájt a verés, amit a lány mért a hasamba.

- Most pedig el kell búcsúznom tőled, bár azt kell mondjam, úgysem fogsz hiányozni senkinek. A drága kis "barátaid" holnapután már arra sem fognak emlékezni hogy te ki vagy, illetve voltál. Miután megöltelek, a testedet bedobjuk egy másik raktárba, és ott fogsz megrohadni!

A szavai miatt könnyek gyűltek a szemembe. Nem. Én nem akartam így végezni. Nem akartam, hogy a legyek egyék meg a holttestem. Fel akartam állni, de be kellett látnom, hogy az élet nem egy akciófilm. Itt nem fogok tudni csak úgy felállni és a puszta kezemmel mindenkit legyőzni, hogy aztán diadalittasan kirohanjak a raktárból, megöleljem a barátnőimet, majd elmenjek velük kávézni. Sajnos itt sem a félelem, sem a gyomromban érzett fájdalom miatt nem tudtam megmozdulni.

- És miután téged kinyírtalak, ezek a drága emberek - mutatott a kapucnis alakokra - kimennek innen, hogy a barátnőiddel is végezzenek. De ha szépen kérsz, a holttested még lehet az övéké alatt - vigyorgott rám, mire ismét felordítottam.

- Nem, nem fogod bántani őket, ahogy engem se! Hagyj elmenni! - kérleltem, mire felnevetett.

- Ez jó volt! Most pedig nem fogom tovább húzni ezt a szart. Jaj, annyira elegem van néha a gyilkolásból! - sóhajtotta erőltetetten. - Nem értem, miért csinálom, de aztán eszembe jut: mert te kibaszottul kikészítettél kilencedikben!

Olyan düh és fájdalom volt a szemében, amit még sosem láttam.

- Csak mert azt mondtam, hogy egy ribanc vagy? - kérdeztem, ő meg elsötétült tekintettel nézett rám.

- Pontosan ezért! Van fogalmad róla, hogy ez mennyi könnyembe került? Fogadok hogy nincs, mert neked az egész életed annyira... tökéletes volt! - Benedvesedtek a szemei. - Nekem soha semmim nem volt, mégsem siránkoztam senkinek. Mert nem ment. De most - vett egy nagy levegőt - ennyi volt. Nem akarok tovább drámázni, vagy a múltamról fecsegni. Akkor mehet?

Az emberekre nézett, akik lehajtott fejjel bólintottak egyet. Miranda újból közel jött hozzám, majd felvett egy fekete bőrkesztyűt  bal kezére és megmarkolta a kést. A jobb keze mutatóujjával végigsimított az állcsontomon, amitől összerezzentem. Az érintése hideg és száraz volt. A hátamat nekinyomtam a falnak. A jobb kezére is felkerült a kesztyű, majd átvette ebbe a hegyes konyhai eszközt.

A nyakamhoz emelte és egy apró vágást ejtett rajta. Nem fájt nagyon, csak csípett, ezért nem sikítoztam, csak felszisszentem. Nem mertem bevallani magamnak, de rettegtem. És beletörődtem abba, hogy meg fogok halni.

A torkomhoz nyomta a kést. Éreztem, hogy pár másodpercen belül a kés elvágja a torkomat és meghalok.

A következő pillanatban valaki megrángatta kívülről a kilincset, mire én megkönnyebbülten felsóhajtottam. Miranda szitkozódva összeszedte az embereit, majd rám szegezte a tekintetét.

- Emberek, ez most túl kockázatos. Nem ölhetjük meg a ribancot mert itt van az a Kylie nevű barátnője, vagy ki...

- Kyela - javítottam ki vigyorogva.