Rosehall

20.

Az első kettőn kívül további nyolc napot töltöttem a kórházban. Agata, Bethia, Sophia és Darren minden nap meglátogattak, és egész délután ott voltak velem a kórházban. Beszélgettünk a többi diákról, párnak közülük állítólag rémes az új haja, ez összejött azzal, ez szakított azzal. Tulajdonképpen eszméletlen boldoggá tettek ezek az egyszerű dolgok. Ez a tíz nap, ameddig itt voltam, nem Mirandáról, a gyilkosságokról vagy a hullákról volt szó. Végre úgy éreztem magam, mint egy rendes kamasz.

És, hát... amióta Darren bevallotta nekem, hogy nem biztos abban, hogy még mindig Sarah-t szereti... nem sok minden változott köztünk, ugyanúgy lógunk együtt, mint eddig, ugyanúgy nevetünk mindenen és ugyanúgy próbál megvédeni mindentől. Több szó nem esett köztünk erről... szerencsére. Én még túlságosan össze voltam zavarodva ahhoz, hogy bármit mondjak neki, és ebben szerettem volna maradni egy kis ideig.

Volt elég más problémánk, meg kellett gyógyulnom, és csak azért, mert tíz napig távol voltam Rosehalltól, nem jelentette azt, hogy az a sok gond már nincs ott.

A tizedik nap reggelén, öt vizsgálat, két vérvétel, sok szörnyű kórházi reggeli, ebéd és vacsora után végre hazamehettem.

Sophia aznap betegnek írta magát, hogy eljöhessen értem.

Fél tízkor felhívott, hogy megérkezett, szóval elköszöntem az idegesítő nővértől (akármennyire is utáltam, mégis megpróbáltam udvarias lenni), leszáguldottam a parkolóba (nem szó szerint, mert a hasamon még mindig ott volt a seb, de már legalább nem vérzett, és csak egy kicsit fájt) és beültem a kocsijába.

Egy darabig csak mosolyogva nézte az arcomat, majd végre megszólalt.

- Ez most kicsit sem fog rám vallani, de... tudod mit, Amanda? Kibaszottul hiányoztál - vallotta be. - De megölelni azért nem foglak.

Felnevettem.

- Ti is nagyon hiányoztatok nekem. Végre kikerültem arról a helyről - forgattam a szemem. - Elég lehangoló volt.

- Elhiszem - húzta el a száját Sophia, majd kifordult a kórház parkolójából.

- Egyébként találtatok valamit aznap, amikor Miranda leszúrt? - kérdeztem.

A lány nagyot sóhajtott.

- Amanda, nem muszáj erről beszélnünk. Most kerültél ki a kórházból. Ki kell pihenned magad, nem vetheted rögtön bele magad az egészbe. Majdnem meghaltál a ribanc miatt - emlékeztetett.

- Tudom - sóhajtottam, majd a tenyerembe temettem az arcomat. - De nincs szükségem több pihenőre. Már eléggé kipihentem magam tíz nap leforgása alatt. Tudod, milyen szar volt azt érezni, hogy amíg én ott fetrengek, ti bajba is kerülhettetek volna?

- Igen, Amanda, el tudom képzelni. De nem történt semmi.

- És ha történt volna? - emeltem fel a hangom.

- De nem történt - ismételte Sophia, miközben felhajtott az autópályára. - Amanda, nyugodj le. Komolyan mondom. Te is ember vagy. Teljesen normális az, ha fájdalmat érzel, ha elfáradsz. Nem várhatod el magadtól, hogy örökre te legyél az, aki gondoskodik mindenről és mindenkiről. Fogadd el azt, hogy most nem te leszel az, aki mindennel törődik. Ezt most hagyd ránk. Igen, ugyanúgy tűnnek el és halnak meg diákok, de ez nem a te hibád, felfogtad? Nem te vagy a pszichopata, akinek segítségre van szüksége. Miranda az. Úgyhogy nyugodj le, mert meg fogjuk oldani.

- Jó, de mikor? - kérdeztem, és éreztem, ahogy könnyek futottak a szemembe. - Annyira tehetetlennek érzem magam. Az a sok ember nem ezt érdemli. A tanárok meg csak állnak és nem csinálnak semmit. És ne mesélje be azt nekem senki, hogy nem vesznek észre semmit, mert azt azért elég nehéz lenne elhinni.