Rosehall

19.

Amikor felébredtem, először azt sem tudtam, hol vagyok. Hideg volt, szédültem, hányingerem volt, és remegett az egész testem.

Megpróbáltam felülni, de a hasamba nyilalló fájdalom miatt visszarogytam a földre. Lenéztem a fájó pontra, és majdnem felsikítottam ijedtemben. A fehér pólóm, a kezem, mindenem csupa vér volt. Felhajtottam a ruhadarabot, hogy szemügyre tudjam venni a sebet. Mély volt, száraz vér vette körül, és még mindig szivárgott belőle.

- Francba - sziszegtem. Újból megpróbáltam felállni, de mivel szörnyen fájt a seb, inkább nem kísérleteztem tovább.

Körülnéztem.

Sötétség borított mindent, szinte fojtogatott a végtelen feketeség.

- Segítség! - ordítottam. - Segítsen valaki!

Körülnéztem és elkezdtem tapogatni a sötétséget, hátha találok valamit, ami segíthet abban, hogy rájöjjek, hol is vagyok.

Hirtelen üvegbe ütközött a kezem. A szemeim hatalmasra tágultak.

- Ne, ne, ne, ne - suttogtam. - Nem lehet igaz!

Egy üvegtartályban voltam. Ha lehet, még jobban bepánikoltam, főleg, amikor megláttam egy vastag csövet, amint végigfutott a termen. A vége egyenesen a tartályban hevert.

- Ne! - üvöltöttem, amikor eljutott az agyamig, mi is fog történni.

Az üvöltésemre egy fémes kattanás volt a válasz, majd víz csobogása hallatszott. A csőből víz ömlött ki, eszeveszett mennyiségben. Két másodperc alatt már vagy száz liter volt a tartályban.

Miranda azt akarja, hogy megfulladjak. Feltölti a tartályt vízzel, én meg bele fogok fulladni a vízbe.

Tehetetlenül felsikítottam, és az üveget kezdtem verni, rúgni de hiába.

A víz egyre csak ömlött és ömlött a tartályba, a lábaim pedig kezdtek kihűlni. Alig éreztem őket, de tudtam, hogy még nem adhatom fel. Nem hagyhatom magukra a barátaimat, Darren-t, és persze a több száz diákot, azokat az ártatlan embereket, akik nem is érdemlik meg, hogy ilyen helyzetbe kerüljenek. Bár, ha belegondol az ember, egyikünk sem ezt érdemli.

A következő pillanatban az üvegtartály már félig volt. A lábam már nem ért le a földre. Egyre gyengültem, az egész testem átfázott.

Próbáltam kiutat találni, de sehol nem volt semmi. Minden csak üveg, a tartályon kívülre pedig nem is lehetett látni, mert korom sötét volt.

- Segítség! - ordítottam olyan hangosan, ahogy csak tudtam. A hangom visszahangzott a tartály üvegfalai között, de valószínűleg kívül senki nem hallotta meg a hangomat.

A víz már a nyakamig ért, fel kellett emelnem az arcomat a plafon felé, hogy ne lepje el víz a fejemet. Tovább rugdostam, püföltem az üveget, de csak az ökleim rándultak görcsbe a fájdalomtól.

A hasamon csípte a víz a sebet, mintha csak sót szórtak volna belé.

- Valaki! Segítség! - ordítottam, de már nem olyan hangosan, mint korábban. Csak gyengültem és gyengültem, a tüdőm majdnem felmondta a szolgálatot. A végtagjaim ellazultak.

Már csak a maró sebem utalt arra, hogy még egy élő ember vagyok, mert azon kívül nem éreztem fájdalmat.

- Ne! - kiáltottam, mert a víz fölém kerekedett és ellepte az egész testemet.

Jéghideg volt, de nem zavart. Eljutottam addig a pontig, amikor nem tudtam tovább harcolni. A testem minden pontját marta a jeges víz, mindenem gyenge volt. Sötét volt. Nem láttam semmit. Elhagyott az erőm, és egyszerűen nem tudtam, hogyan tovább. Feladtam. Innen már nincs kiút. Miranda csapdájába estem, és meg fogok halni. Azt sajnálom, hogy a barátaimat és a tanulókat nem tudtam megmenteni. Talán ha életben maradok, akkor sem sikerült volna. De legalább tovább tudtam volna próbálkozni, minden erőmmel azon lenni, hogy kivezessem ebből az egész szarból az embereket. De hát mire is vártam? Csak egy kis 16 éves vagyok, nem tudom megmenteni a világot. Soha nem is fogom tudni.