Valami más

Pisti POV [1]

Utálok csomagolni. Ez rohadtul meglepő lehet, mert amúgy a világon mindenki imád egy bazinagy bőröndbe órákig pakolászni, és csak én vagyok az, akinek már-már fizikai fájdalommal ér fel. Ja, nem. Az viszont biztos, hogy mérföldekkel kellemesebb időtöltés lehetne, ha Adri közben nem faggatna ki még a múlt hónapban történtekről is, nekem meg nem kéne moderálnom magam, hogy véletlen se szóljak úgy, amiből kiderül, hogy a totális agyfasz kerülget. Nem hiányzik, hogy még jobban megsértődjön, aztán az elkövetkezendő napokban folyamatosan esdeklő SMS-eket kelljen küldözgetnem, hogy ugyan már, ne hagyd kinyiffanni a kutyát, amiért én fasz voltam. Úgyhogy inkább csak a legnagyobb lelkinyugalommal hallgatom a nagyija múltheti ebédjét, amit csak azért mesél ilyen lelkesen, mert arra a családi összejövetelre se tudtam elmenni a csatorna miatt, és úgy látszik, jobban a szívére vette, mint gondoltam. Persze elviekben megszokta már, hogyha választanom kell egy öreglány maratoni rántotthúshegye és a VR között, akkor a VR nyer, hiába imádom a rántotthúst, de csak elviekben. Gyakorlatban kell egy romantikus vacsora, egy romantikus séta, egy romantikus film vagy bármilyen romantikus kutyafasza, hogy megbocsásson, mert hát mégiscsak nő.

Szóval röviden és tömören: Adri mérges rám, és erre nem is rest folyamatosan emlékeztetni, mióta csak felkeltünk, és elkezdtem ezt a pokoli tortúrát „csomagolás" fedőnéven. Eszébe sincs segíteni, csak áll ott, hülyeségeket beszél, és elvárja, hogy mosolyogjak, ha már ilyen bunkó fasz vagyok, és ráadásul magammal sem viszem. De nem baj, tudom én, hogy hassak rá, csak jussak el az első külföldi boltig, ahol csokit árulnak (és ne egyem meg útközben, az nehezebb lesz).

- Fogkefét raktál be? - kérdi végül az ajtónak dőlve, és azért kérdi, mert ő tegnap este már rakott be, csak kíváncsi rá, voltam-e olyan figyelmes, hogy észrevegyem. Igazából nem, meg kellett basznia az idegnek, amiért nem találtam az itthonit, hogy leessen, de leesett. Vettem ugyan egy másik fogkefét is, de leesett. Imádom, mikor jót akar nekem.

- Kettőt is - mosolygom rá hálásan, bár kis híján elkezd tikkelni a szemem, úgyhogy majdnem lebuktatom magam.

- Oké. Pulcsit? - jön a lista következő eleme, amivel az őrületbe kergethet.

- Pulcsit? Negyven fokos meleg van - nézek rá elképedten, bár a negyven fokkal túloztam, de én legalább annyinak érzem még trikóban is. A halálnak kell a pulcsi, nem akarok öngyilkos lenni.

- De nem tudhatod, hogy ott milyen idő lesz - jön a világ leghülyébb indokával, mintha nem lehetne megnézni azt a francos időképet, hogy lesz-e öt percig tartó jégkorszak a nyár közepén, vagy nem. A válasz megnézés nélkül is nem, de ha én most leülök a gép elé, vagy előveszem a telóm, akkor nem lesz itt még délutánra se bepakolás, az pedig elég kellemetlen lenne, tekintve, hogy nemsokára indulunk.

- Viszek pulcsit - sóhajtok feladóan, mert még ez a legkevésbé macerás, higgyétek el.

A bőrönddel már előbb végeztem, a hátizsákot viszont még hosszú órákon keresztül töltöm, a végére már úgy néz ki, mint amiből Kínát is előhúzhatnám, ha nagyon akarnám, erre az egészre pedig Bigie teszi rá a pontot, aki beleül, és várja, hogy ráhúzzam a cipzárt. Fáradtan pillantok a farkcsóváló kutyusra, és felsóhajtok.

- Gyere, Bigie, kapsz enni - tapsol egyet Adri, és kitessékeli a kutyát a táskámból, hogy be tudjam húzni. Bigie egyébként nem viccel, tényleg mindent meg fog próbálni, hogy utánam jöjjön, ha egyszer leesik neki, hogy hiába vár haza. Még a betonból is kiásná magát, hogy megkeressen. Ilyenkor sajnálom rohadtul, hogy nincs egy klónom, akit itt hagyhatok magam helyett. Akkor Adri is sokkal kevésbé lenne morcos, ebben biztos vagyok.

Miután a kutyát sikeresen lefoglaltuk, kiviszem a csomagokat a kocsiba, Adri meg még utoljára ellenőrzi, hogy tényleg elvittem-e a fél házat, aztán ő is kijön utánam. Ez a könnyes búcsú ideje, csak épp könnyek helyett dacos pillantásokkal, meg durcival. Nem hagyhatom itt így, akkor még azt a kevés cuccomat is ki fogja pakolni, ami itthon maradt, mire hazaérek, úgyhogy inkább odavonom magamhoz, és megcsókolom. Ezután már csak idő kérdése, hogy a pillantása „azért szeretlek"-be váltson, de nem akarja, hogy észrevegyem, ezért a homlokát az enyémnek döntve lesüti a szemét.

- Vigyázz magadra! - súgja felém.

- Te meg a kutyára. Múltkor is a kapu aljából kellett kioperálni, nem hiányzik még egyszer az élmény.

- Hülye vagy - mosolyodik el, pedig ez true story, Bigie tényleg megpróbált a kapuba épülni. Még szerencse, hogy túl dagi hozzá, hogy jobban bepréselje magát.

- Majd hívlak - nyomok még egy gyors puszit a lány arcára, aztán beszállok a kocsiba, és elindulunk a találkahelyre. Nem említettem, de ez nem az én autóm, hanem az egyik srácé, aki velünk jön a rendezvényre. Úgy döntöttünk, hogy nem várjuk végig azt a kellemes öt-hat órát, amit a vonat késne, hanem inkább kocsival megyünk fel Pestre, max néha majd megállunk, ha valaki nagyon elülte a seggét.

Még felveszünk egy tagot, mielőtt Jani elé megyünk, tudom, mert kívülről fújom a világ összes útvonalát, amin el lehet jutni hozzá, és ez most egyik sem közülük. Mire odaérünk, már kinn áll a barátnőjével, valamit mond még neki, aztán odahajol hozzá. Unottan nézem őket, ezt a részt igazán lerendezhették volna, amíg nem jött meg a fuvar, de mindegy. Ő is bedobja a holmiját a csomagtartóba (megjegyzem, ötvenszer kisebbek, mint az enyém), aztán beszáll mellém, és beköti magát.

- Csá - köszönök neki, miután kezet fogott a többiekkel. Mi ilyet nem csinálunk, eleget fogdossuk egymást videózás közben. Na nem úgy! Csak a kamerakép miatt elég szűk helyen kell egymás mellett lennünk, és így... minek magyarázkodom magamnak?

- Szia - fordul felém, és elmosolyodik. Vidámnak tűnik, olyannak, mint aki nem tudja, hogy az elkövetkezendő napokban én fogom boldogítani. Túl sok mindent akarok megbeszélni vele, amiket a pakolás miatt nem tudtam, csak be ne aludjak a válaszain, mert múltkor is bajusszal az arcomon ébredtem. Ezért jó, ha felelős, felnőtt férfiakkal utazol együtt.

- Elfoglaltam a Tescos Gymet, láttad? - kérdi büszkén, mindig szeret felvágni vele, hogy pár szinttel előrébb jár Pokemon Goban, mint én. Azt a Gymet különben is én akartam elfoglalni, hogy baszná meg.

- Pont azt kellett elfoglalnod, mi? - mosolygom rá kedvesen, olyan „kinyírlak" féle kedvesen.

- Naná! Csak bevédem neked, nyugi - vigyorog rajtam, mert igen, ő is azoknak az embereknek a táborát erősíti, akik szeretik, ha szenvedek, vagy az agyfasz kerülget. Tuti nem adja majd át azt a hülye Gymet, de ha szerencsém van, valami nolife kocka úgyis befoglalja előle, amíg elvagyunk.

Ejtjük a Pokémonos témát, és amíg bírjuk lelkesedéssel, a VR-os hírekről beszélünk. Utána össze-vissza minden hülyeséget, ami az eszünkbe jut, és érdekes módon hamarabb eltelik az idő, mint gondoltam. Bár ez nem annyira meglepő, ha vele vagyok, nem nagyon érzékelem az idő múlását, maximum azt, hogy hirtelen kurva éhes leszek, vagy ki akarok száradni. Az szokta mutatni, hogy ideje lenne mással is foglalkoznom.

De a többiek miatt most sokkal előbb megállunk egy pihenőhelyen, mint, hogy ez bekövetkezzen, és ez remek alkalom arra, hogy elvonuljak, a telómba süllyedjek, és megnézzem, kinek hiányoztam ebben a csekély két órában. Lajosnak természetesen igen, de ő úgy kiakasztott múltkor, hogy csak azért sem írok vissza. A többieknek viszont válaszolok, közben a majonézes szendvicsem is burkolom, egészen addig, míg meg nem érzem valaki érintését a vállamon. Felnézek, de sokkal jobban jártam volna, ha nem teszem, mivel előttem Jani áll vészes közelségben, és lassan a számhoz ér... egy szalvétával. Elkerekedett szemekkel pislogok rá, míg ő letörli az ott lévő majonézt, mintha ez olyan természetes lenne.

- Nem tudtál volna szólni, baszki? - mondom meghökkenten, ő meg csak vállat von.

- Olyan elmélyülten telóztál, hogy nem akartalak zavarni - válaszolja cinikusan, és ebből megértem, hogy valószínűleg a többieket is zavarja, hogy nem vagyok ott. A szememet forgatva teszem el a telefont, elképesztő, hogy ennyire hiányzik a társaságom.

- Most már boldog vagy?

- Nagyon is.

Hurrá. Visszamegyünk a többiekhez, együtt befejezzük akajálást, aztán ismét beszállunk a kocsiba. Már nincs messze Pest és a reptér.