Őrült szerelem

Második

Dave-vel lassan sétáltunk a hosszú folyosón, nyomunkban az őrrel. A padló minden léptünknél fenyegetően nyikorgott, mintha azt akarta volna tudatni hogy bármelyik percben beszakadhat alattunk. Az intézmény összesen öt emeletes volt. Mi a negyediken voltunk, de csak azért, mert az ötödik emelet beázott és beszakadt. Mivel a tető sincs a legjobb állapotban és ilyenkor az eső mindennapos, a közeljövőben a negyedik is valószínűleg be fog ázni.
Hirtelen reccsenésre eszméltem fel és csak épp annyi időm volt hogy reflexből elkapjam barátom karját. Észre sem vettem hogy már a lépcsőnél vagyunk. Úgy látszik ő sem, mert megrepedt deszkára lépett rá, ami persze beszakadt alatta. Láttam rajta hogy ma rossz napja van, így inkább nem is kérdeztem  hogy mi lehet vele. Pedig nagyon érdekelt.
Az első emeletre érve átfutott valami a gerincemen. Ráz a hideg attól az emelettől. Itt a kicsik vannak, vagyis hét évesek maximum. "Gyerekbarát" tapéta borította a falakat, de újabban a kicsik rajzait is kiragasztották. Az egyik apáca fintorogva figyelte a képeket.
Nem tudom mire számított. Őrültek vagyunk, vagyis legalább egy komoly szinten érzelmileg sérültek. Nem várhatja el egy kisgyerektől hogy virágos kertet rajzoljon, ha a fejében csak az anyja halála játszódik le újra és újra.  Nem értek sem a gyerekekhez, sem az érzelmekhez, de még én sem ölnék meg egy ártatlan szülőt a gyerekeke szeme láttára. Vajon milyen lehet érezni? És milyen az, ha van valaki a világon aki szeret?
Nagyot sóhajtottam, majd hirtelen megálltam az egyik kép előtt. Egy fiút ábrázolt, barna hajjal és nagy fekete szemekkel. Én voltam az.
Kishúgom rajzolta. Amióta itt van, tudtam hogy a húgom. De ő sosem tudta ki vagyok én. Azt se tudtam egy jó ideig honnan tudja hogy hogy nézek ki. Egyik este viszont összeszedtem a bátorságom és a társalgóban odaültem mellé és néztem ahogy rajzol.
"-Kit rajzolsz?- kérdeztem mosolyogva.
-A bátyám.-felelte. Bennem meg hirtelen valami fura érzés támadt. Újra ránéztem, egyáltalán nem tűnt őrültnek.
-Történt valami a bátyáddal? -kérdeztem halkan
-Meghalt.-felelte.-Szüleim azt mondták hogy tűzben halt meg. Sok képet mutattak róla. Így mindig őt rajzoltam le, mert reméltem hogy anyuék örülni fognak neki. Levittem a legszebb rajzom. De anyu csak elszörnyet és azt mondta hogy ilyet többet ne lásson. Másnap feljött a szobámba, és megtalálta az összes rajzomat. Gyorsan telefonált és másnap már hoztak ide.-mondta. Miközben barna szemei megteltek könnyekkel. Dühös voltam. Szörnyen dühös, nem azért, mert azt mondták neki hogy meghaltam, hanem azért, mert idehozták őt is. Pedig olyan pici és sebezhető... Nem bírtam ki, muszáj volt magamhoz ölelnem. Meglepetésemre viszonozta az ölelésem, csak úgy csimpaszkodott a nyakamba.
-Ha bárki bánt, szólj és elintézem. Oké?-simogattam meg a hosszú,barna haját.
-oké- suttogta mosolyogva. Akkor járt át rajtam először egy furcsa érzés..."