Őrült szerelem

Tizedik

Amikor felébredtem, percek kellettek hogy felfogjam hol is vagyok és mi történt az elmúlt huszonnégy órában. Bár imádtam az új szobám, picit mégis hiányzott az árvaház.
Úgy éreztem magam, mintha abban a pillanatban ért volna véget a gyerekkorom, amikor kiléptem a kapukon. De legjobban Dave  hiányzott.
Az ablakom nyitva volt és a nap sugarai kellemes meleget adtak a szobának. Az ágyam melletti szekrényen pedig egy tála volt, ami tele volt pakolva mindenféle finomsággal. Úgy látszik valaki volt itt reggel. Rápillantottam az órára, ami fél tízet mutatott. Elég sokat aludtam, több mint tizenkét órát.
Sóhajtva kikeltem az ágyból és a gardróbomhoz mentem, ahonnan elővettem egy boxert, egy fekete csőfarmert , egy fekete rövidujjút, amin egy halálfej volt a "The punisher" felirattal és találtam egy teljesen fekete converse cipőt.
Miután felöltöztem és megmosakodtam, lementem a nappaliba, viszont senkit sem találtam. Végül a pulton találtam meg anya üzenetét "Szia kicsim. Reggel el kellett mennünk apáddal rendezni az iskolád, lehet csak délután jövünk. Puszilunk"
Iskola... Nem mehetek iskolába. Ha megtudják ki vagyok, élve megesznek. Megbuknék.
Kezdett rajtam eluralkodni a pánik, így inkább felkaptam a ház pótkulcsát és pultról a pénzt amit anyáék hagytak, majd kirohantam az utcára. Megindultam egy véletlenszerű irányba és igyekeztem kizárni mindent e fejemből. Egy parkig sétáltam és leültem egy üres padra.
Hátradőltem, becsuktam a szemem és élveztem a nap reggeli sugarait. Nem tudom meddig ültem ott, de kezdett nagyon melegem lenni, így inkább hazaindultam.
Épp a kaput nyitottam volna ki, mikor valaki rámordított.
-Hé te! A fekete ruhában, mégis mit csinálsz?!- megfordultam és egy magas, szőke hajú és fekete szemű fiúval találtam magam szemben.
-Őőőőő, itt lakok?-nézem rá.
-Nekem te ne hazudj. Ismerem a szomszédaimat, nincsen többet gyerekük.-sziszegte összehúzott szemekkel.
-Csak lányuk nincs, a húgom volt, de meghalt. Tegnap hoztak haza. -mondtam neki a lehető legnyugodtabb hangon. A fiú kicsit megremegett, úgy látszik kapcsolt.
-S-s-sajnálom. Axel vagyok. Te meg..?-kérdezte félve. Szóval tudja.
-Cody. Nem kell félned, nem vagyok őrült.-nyújtottam neki a kezem, amit el is fogadott. Látszólag picit megnyugodott, beinvitáltam és felmentünk a szobámba.
-Ez nem semmi.-nézett körül.-Megbántalak, ha megkérdezem milyen az őrültek élete?-kérdezte picit félve.
-Nem-mosódtam el.
-De..őőőő... meséld is el...-nevetett zavartan. Olyan aranyos amikor zavarban van.
-Jaaa, hogy azt is kellene... Azt nem mondtad.-röhögtem.
-Deee mostmár tudod és mesélhetsz-nézett rám nagy bociszemekkel. Én csak elnevettem magam és belekezdtem.
-Igazából nem olyan érdekes. Kiskoromban odavittek, mert nem tudták gondomat viselni.  Elég kemény ott a túlélésért folytatott harc. Neked mondjuk maximum egy hétig menne. Nem azért mert puhány vagy, csak nagyon nehéz megszokni az ottani környezetet. Én lehet normális  vagyok, de ott rengeteg az őrült. A gyilkosság és az öngyilkosság napi szinten történik. Nem viccelek. A hullákat csak úgy otthagyják, szemünk láttára rohadnak el, tiszta penész minden. A padló is instabil, a szögek kiállnak és csak arra várnak hogy valakit megszúrhassanak. A húgom is így halt meg, lefejelt egy szöget...-suttogtam csukott szemmel. Mind ketten az ágyon feküdtünk, viszont csak akkor vettem észre hogy felült és engem néz, amikor kinyitottam a szemem. Íriszei mintha megteltek volna könnyekkel.
-Ez szörnyű... Inkább ne is mesélj többet. Kész rémálom...-motyogta.
-Mostmár nem érdekes, mert már magam mögött hagytam az egészet.-mondtam a plafont bámulva és Dave-re gondoltam. Hiányzik... Nem tudtuk folytatni a beszélgetést, mert ajtócsapódást hallottunk.
-Megjöttünk!-kiáltotta anyám.
Axellel lesiettünk a lépcsőn.
-Örülök hogy már megismertétek egymást.-mosolygott anyám. Majd egy dobozt nyomott a kezembe.-Tessék. Vettünk neked útközben telefont. Majd később megnézed, most másról kell beszélnünk.-mutatott a kanapéra és leültünk.
-Apáddal arra jutottunk, hogy jobb lenne ha most nyáron jönne hozzád egy privát tanár, aki valamennyire megpróbálja megértetni veled az általános iskolában tanultakat, szeptembertől pedig középiskolába mész. Csak jövő héten jön a tanárod, hogy addig meg tudd emészteni ezt az egészet. Tudom hogy nehéz lesz. De átvészeled.-mondta, én pedig csak a földet bámultam. A mellettem ülő Axel ezt valami dühkitörés jelének vehette, mert teste megfeszült és éreztem hogy kicsit rezeg. De amint rápillantottam és barátságosan elmosolyodtam, látszólag megnyugodott.
-Rendben.-sóhajtottam végül.