HOW TO BE A HEARTBREAKER

five

Pont mikor elindul a meccs, észreveszem Nast...

A másik lelátón, ami pont szembe van velem és amitől rengeteg minisortban ugráló, tesztoszterontól túlfűtött győzeleméhes srác választ el.

Mi a szart vétettem, hogy ma egész nap csak szívok?

Nagy levegőt veszek, majd a pálya szélén próbálok utattörni magamnak, ám ott is annyian állnak, hogy szinte lehetetlenség elférni. Mindannyian őrülten kiabálnak, ráadásul ez nem is a mi szurkolóinknak fentartott rész, ezért semmi mást nem hallok csak hogy a mi csapatunkat szidják.

Igazán kellemes...

Hirtelen valaki keményen belekönyököl a mellembe, mire dühösen megpördülök, de bárki is volt, semmi jelét nem mutatja annak, hogy feltűnt volna neki az eset.

Már hallom a kameráknak dumáló riporternőket túlordítani a szurkolók hangját, vagyis a sajtó is megjött.

Hát igen, ez van ha Sydney két legsikeresebb és legjobban játszó kosárcsapata az évben előszőr, megmérkőznek egymással.

Minden neves tévé kiküld egy riportert, akik általában élőben közvetítik az eseményeket és persze van olyan is, hogy a kamerás készüléke lejjebb vándorol a pom-pom lányok fenekére - saját tapasztalatból mondom. Az öcsém csak ezért nézi otthon a meccseket.

Bocsánatokat és elnézéseket mormolva próbálok egyre előrébb araszolni, és még véletlenül sem ránézni Ashtonre, mikor bicepszei megfeszülnek labdapattogtatás közben.

Az óriási zsivaj, a sípok és a tornacipők surlódása a lakkozott pályán szinte szétrobbantják a fejemet. Egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat és a látásom elhomályosodik, a tömegnek pedig épp elég ennyi.

Valaki egy erőset taszít rajtam, ennek következtében a seggemen csúszok végig a parkettán, egyenesen be a pálya közepére, míg a táskám két méterre tőlem landol.

Miért nem tudnak retkes korlátokat kirakni és miért lehetek én ekkora szerencsétlen?

Sajnos nincs sok időm ezen gondolkozni, mivel az eddig a pálya másik felén játszó fiúk hihetetlen sebességgel futnak Calum után, aki még hihetetlenebb gyorsasággal tör az ellenség palánkja felé - egyben felém is.

Arcán vagy százféle érzelem fut át, ahogy realizálja: ott csücsülök előtte, míg ő az év első (és talán legnagyobb) zsákolását készül végrehajtani.

Már várom, hogy elsüvítsen mellettem, de ehelyett lefékez előttem, majd hirtelen a vállára kap - mindezt úgy hogy a másik kezével végig a labdát pattogtatja - és velem együtt futni kezd, míg az ellenség már közvetlenül mögötte robog.

A nagy sokkban még a sikítás is a torkomon akad, míg a srácok edzője Calumnak ordibál, aki rá sem hederít, csak szalad tovább a palánk felé.

- Hood most azonnal tedd le azt a lányt és játsz tovább normálisan! - ordítja az edző teli torokból.

Cal ismét nem törődik vele. Hirtelen felugrik, mire összeszorítom a szemeimet, majd a következő amit hallok, hogy a tömeg ujjongva felüvölt.

Sikerült neki.

Calum felkapja a táskámat, majd felszalad a nézőtér lépcsőjén és óvatosan lerak pont azelőtt a sor előtt, ahol Nastya ül.

Érzem, ahogy többszáz ember tekintete szegeződik ránk, nincs olyan a teremben, aki ne minket bámulna.

- Igazán leszokhatnál már erről a beesősdidről, Rosie. - suttogja, majd visszasiet a pályára, ahol a fiúk egyből a nyakába ugranak, kivéve Ashtont, aki csak zavartan ácsorog az ölelkező csapattársai mellett.

Lassan elfordulok Nas felé, aki kikerekedett szemekkel néz rám, én pedig teljesen vörös fejjel elindulok a barátnőmhöz.

Szerencsére csak pár székre ül a lépcsőtől így nem kell minden egyes ember lábán áttaposnom.

Elveszi a táskáját a nekem foglalt székről, én pedig nagyokat pislogva leülök. Az agyam még mindig nem dolgozta fel az előbb történteket és biztos vagyok benne, hogy ezzel Nastya sincs másképp, ám örömömre nem is fírtatja a dolgot, csak figyelmesen nézi tovább a meccset.

Azt hiszem én is jobban teszem, ha a figyelmemet a meccsnek szentelem, nem pedig a gondolataimnak.

És végképp nem Calum Hoodnak.