HOW TO BE A HEARTBREAKER

nineteen

- Szóval hogy oldjuk meg az Ashtonös ügyet? - kérdi Calum, miközben újra és újra az ujjai köre csavarja egy tincsemet.

- Hogy érted? - törökülésbe húzom a lábaimat, majd a combomra könyökölök.

- Még mindig írogat neked.

- Csak nem féltékeny vagy? - a vállam felett hátrapillantok Calumra.

- Én féltékeny? Chh, dehogy is vagyok én féltékeny... - felvonom a szemöldökömet, mire Calum sóhajt egyet. - Jó talán egy kicsit zavar, hogy szerelmes beléd. Te az én rózsaszálam vagy. - mondja, majd úgy fordul, hogy feje az ölemben pihenjen. Ujjaimat a tarkójánál belevezetem puha tincseibe, mire felmordul.

- Félek, hogy bűntudatom lesz, ha összetöröm a szívét. - mondom, Calum pedig kinyitja az egyik szemét és az arcomat kezdi fürkészni.

- Azt hittem bosszút akarsz állni.

- Én is, de talán mégsem okozott akkora szívtörést. Nem szeretnék már neki rosszat. Tényleg egy köcsög volt, de én nem tudok olyan lenni mint ő. - mondom ki azt, ami már egy ideje megfogalmazódott bennem. Calumra nézek, akinek már mindkét szeme nyitva. Mélybarna szemei csillognak, ahogy rám néz, én pedig ezt egy jó jelnek veszem.

- Túl jó vagy hozzám. - suttogja, mire felnevetek.

- Ebben egyetértünk. De legalább lesz aki nyugton tartja a seggfej éned. - mondom mosolyogva, miközben Calum durcásan feltornázza magát.

- Ne mond, hogy nem imádod a seggfej énem. - most, hogy ő is ül, újra szörnyen kicsinek érzem magam. Vagy másfél fejjel magasodik felém, ettől pedig mindig furán érzem magam, főleg most, hogy az ágyán vagyunk.

- Nem, mert mindig viccelődik a magasságommal.

Calum hirtelen felém kerekedik, és ledönt az ágyra. Olyan közel van hozzám, hogy mellkasa nekem nyomódik, mikor levegőt vesz. Nem kellene elpirulnom, hiszen tizennyolc éves vagyok, arcom mégis pirospozsgássá válik.

- Én szeretem, hogy ilyen pici vagy. Olyan érzést vált ki belőlem, amitől gondoskodni akarok rólad. - Calum szavaitől nagyot dobban a szívem, majd arcomra mosoly ül ki. Tenyeremmel végigsimítok az arcán, és egy csókot nyomok ajkaira.

- Gondoltad volna ezt tizedikben? Vagy tizenegyedikben? Hogy mi valaha is együtt leszünk? - kérdem elmerengve, Calum pedig mellém fekszik.

- Szerintem senki sem gondolta volna. Hiszen utáltál és minden egyes alkalommal úgy néztél rám, mintha a szemed láttára rugdostam volna meg egy kiskutyát. - hangjában jókedvet vélek felfedezni.

- Ez hülye hasonlat volt. Te imádod a kutyákat. - mondom visszaemlékezve arra, hogy Calum mennyiszer hívott el magával a városban lévő menhelyre. A gondozók mindig kiengedték hozzá a kutyákat, akik egyszerre támadták le Calumot. Végignyalták az arcát, és összepiszkolták a ruháját, de ez őt sosem érdekelte.

- Egyszer újra elmehetnénk a menhelyre. - Calum rám pillant, majd elmosolyodik.

- Most, hogy már újra szeretsz, mindenképp. - feleli, mire megforgatom a szemeimet.

- Mintha te szerettél volna az elmúlt három évben.

- Sokszor szerettem volna bocsánatot kérni, de valahogy sosem sikerült. De ne hidd, hogy egyszer is utáltalak volna, Rosie. - a szemem sarkából látom, ahogy Calum beharapja az alsó ajkát. Egy olyan témára terelődött a szó, amit egyikünk sem szeretne kivesézni. Tényleg elrontottuk a múltban, de ez már a jelen, és a jövő itt van a nyakunkon, szóval semmi értelme azon rágódni, hogy mi történt kilencedikben.

Az oldalamra fordulok és Calumhoz bújok, mire ő átkarol. Szorosan magához húz, majd ujjaival megcirógatja a nyakamat.

- Őrület ez az egész. Még mindig nem hiszem el, hogy nem csak álmodok. - motyogom, de Calum pólója és mellkasa elnyomja a hangomat.

- Pedig ideje lenne elhinned. - feleli, majd belepuszil a hajamba.

Én pedig végre elhiszem.

↙↗↙↗

Oké gyerekek, lehet későn szólok, de még egy rész van a sztoriból, talán kettő, utána pedig minden bizonnyal lesz egy epilógus, szóval nemsokára búcsúzunk.

Ó, és remélem nem haragszotok rám, amiért ennyire nyálas lett ez a rész, és mert mindjárt vége a sztorinak:(

Szeretlek titeket♡

#lalumisreal

~ Livvie🙌