HOW TO BE A HEARTBREAKER

nine

Legszívesebben nem jöttem volna suliba. Semmi kedvem megbeszélni a dolgokat Ashtonnel mert azt sem tudom hogy mégis mi a fenét kellene megbeszélnünk, ugyanis az hétszentség hogy nem bocsájtok meg neki. A másik ami - vagy inkább aki - miatt úgy érzem, hogy ez a napom még szarabb lesz mint a tegnapi, az Calum. Én tényleg mindent megpróbáltam, hogy kitöröljem a fejemből a tegnap történteket, de a tudat, hogy én, Lynette Rose, nem akármilyen hatással tudtam lenni Calum Hoodra, egyszerűen megőrjít és akárhányszor eszembe jut a pillanat mikor leesett hogy mire céloz, elvörösödök. Egy pillanatra - de tényleg csak egy pillanatra! - lejjebb siklott a tekintetem és a kép, ahogy Calum ott állt előttem mindkét értelemben, rögtön beleégett a retinámba. Szóval semmi kedvem összeakadni Calummal, ahogy semmi kedvem sincs a suliban lenni, ám mégis itt ülök a színpad szélén, míg Mr. Bennett - aki talán a világ leghelyesebb zenetanárja - Nassel veszekszik, hogy menjen a saját órájára, de persze a barátnőm hajthatatlan és mindenképp megakarja nézni ahogy hegedülök. Természetesen ez is csak egy kifogás, mert vagy már ötmilliószor hallott hegedűn játszani. Csakis Mr. Bennett miatt akar itt maradni, mert most komolyan, a pasi 27 éves és valami elképesztően helyes, ráadásul úgy játszik zongorán, mint egy isten. Na meg mivel karmester, ezért háttal áll a közönségnek és hát mit ne mondjak, a feneke sem éppen piskóta...

- Nastya utoljára kérlek, hogy menj órára. - a tanár sóhajtva karba teszi a kezét, mire Nas leutánozza a mozdulatát.

- Kérem Mr. Bennett! - a többi diák akik szintén mellettem ülnek a színpadon, kuncogni kezdenek Nastya könyörgő hangjára.

- Jól van, ülj le. Majd írok neked igazolást. - int az első sor felé, mire Nas a levegőbe öklözik, majd lehuppan az egyik piros székre. Felém villant egy győztes mosolyt, míg a tanárúr feljön a színpadra és szól, hogy mind üljünk a helyünkre. Megfogom a vonót, majd felveszem a hegedűmet és finoman az állam alá illesztem. Várakozóan nézek Mr. Bennettre, aki magában számol - tudom, mert ilyenkor mindig aprókat legyint a pálcájával. Nem kell, hogy az előttem lévő kottát nézzem, kívűlről tudom a darabot. Mielőtt a tanár felénk inthetne, hogy kezdjük a játékot, kicsapódik az ajtó, ami a nagy üres tér miatt mindenhol hallatszik.

Fejemet a hang irányába fordítom, mire majdnem lefordulok a székről, ahogy meglátom a lépcső tetején álló Ashtont.

- Elnézést Mr. Bennett, hogy megzavarom az óráját, de muszáj lenne beszélnem Lynettetel. - mondja, miközben végig a szemeimbe néz. Nagyot nyelek, ahogy a pánik átveszi az uralmat a gondolataim felett. Nas idegesen rám pillant, tudja hogyha most Ashton elkezd kérlelni, hogy bocsájtsak meg neki, valószínűleg azt is teszem. Csak hogy ez a legrosszabb amit tehetnék.

- Miért akarja ma mindenki tönkre tenni az órámat? - morgolódik magában Mr. Bennett, mint valami ötven éves bácsika. Szugerálom, hogy küldje ki a francba Ashtont és mindenféle természetfeletti és jedi erőt bevetve próbálom rákényszeríteni az akaratomat, de végül csak kimondja a halálom dátumát. - Tíz percet kapsz, Lynette. Utána pedig szeretnék hallani tőled egy Paganini darabot. - ez kész vicc. Mr. Bennett kiküld a végzetembe, aztán még büntetésből játszak Paganinit egy olyan dologért amit én nem is akarok. Mély lélegzetet veszek, majd letámasztom a hegedűmet és lesietek a színpadról. Ahogy elhaladok Nas mellett, tekintetünk találkozik és látom ahogy szemeivel némán üzeni: ne merjek megbocsájtani Ashnek. Lehet, hogy még mindig szeretem, de biztos vagyok benne hogy nem bocsájtok meg neki.

Némán, lehajtott fejjel lépek ki az ajtón, minél messzebbre húzódva Ashtontől. Az egyetlen amit tehetek az az, amit Calum mondott. Ash újra el akarja nyerni a kegyeimet, de nekem nem szabad hagynom magam. Csak játszani az elérhetetlen kislányt, bármit is csinál. Vagyis úgy kell vele viselkednem, mint minden más fiúval.
Csak ügyesen, Rosie. - szinte hallom a fejemben Calum hangját és ez szörnyen ijesztő. A színterem folyosóján senki sincs, így a csend szinte szétfeszíti az idegeimet. Ashton megköszörüli a torkát, majd közelebb jön és mélyen a szemeimbe néz. Ó uramatyám, azok a meghatározhatatlan színű íriszei megremegtetik a térdemet, ami rohadtul nem oké. Elképzelem, ahogy Ashton szemei bevéreznek. Beteg és ijesztő, de legalább nem válok tőle kocsonyává.

- Figyelj Lyn... tudom, hogy egy óriási tapló voltam, de hidd el nekem, hogy csak egyszer fordult elő...

- Kétszer. És még ebben sem vagyok biztos. - vágok a szavába jéghideg hangon, mire majdnem hátrahőkölök. Nem tudtam, hogy ilyenre is képes vagyok Ashtonnel szemben. Láthatóan ő is meglepődött, de azért folytatja tovább a beetetős dumáját.

- Kétszer. Nem volt több, és soha nem is lesz, ígérem neked Lyn. Bocsájts meg nekem kérlek! - legszívesebben a képébe mondanám mennyire szánalmas, de annyira azért nem akarom elvetni a súlykot. Csak higgadtan.

- Ne hidd, hogy ennyitől megbocsájtok neked Ashton. Szeretlek, de nem látom, hogy te szeretnél. - felelem olyan hangon, hogy elhiggye: tényleg van esélye rá, hogy újra együtt legyünk. Bár még gyakorlatilag nem is szakítottunk, de elméletben már akkor vége lett a kapcsolatunknak, mikor reggel besétáltam a suliba és végignéztem ahogy azzal a vörös csajjal smárol.

Hirtelen két keze közé fogja az arcomat, mire újra az ő szemeit látom, homlokába hulló göndör tincseivel együtt. Esküszöm, mindjárt összeesek ha nem veszi le a kezét az arcomról, ugyanis érintése bénító méregként hat az egész testemre.

- Ígérem, hogy bebizonyítom neked, hogy megérdemlem a bocsánatodat. - mondja halkan, végig a szemeimbe nézve. Hogy menne át egy kocsi azon az édes, gödröcskés arcodon...

- Ne ígérj ennyit, ha nem tudod minden szavadat betartani. - felelem, majd a mondatom végén nagyot nyelek.

- Betudom tartani és be is fogom. - mielőtt elhúzódhatnék egy puszit nyom a homlokomra, majd rám mosolyog és sietve távozik a folyosóról.