Lost in you Cameron Dallas (ff.)

~12~

Bementünk a házba.

- Wow de vagány. – suttogta Nash.

- Itt balra és kuss! – utasítottam őket, amire engedelmeskedtek én pedig becsuktam magam mögött az ajtót.

- Adam te va... ? – pillantottam meg hugomat a lépcső tetején, aki amint észrevette, hogy nem Adam jött, azonnal rohanni kezdett lefele a lépcsőn a nevemet ismételgetve. – Zoe! Zoe! Zoe! Áh végreeee! – örvendezett és karjaiba vont. – Tiéd vagyok egész nap! – mondta csillogó szemekkel.

- Tudom. – mosolyogtam.

- Na? Mindenre kíváncsi vok'!!! – váltott hiperaktív üzemmódba. – Mik azok a képek? És mindegyiket megölelted? Ah milyen illatuk van? – halmozott el kérdésekkel, amikkel egyre jobban égette be magát, mert a fiúk tuti hallották ezt. – Találkoztál velük a hotelben? Ugye mind milyen jó fejek? Tudtam, hogy megváltozik a véleményed, mert őket nem lehet nem kedvelni. És hallod mi az a musical.ly poszt? Értem én, hogy elmentél, meg max. egy-két szót váltottál velük, de hogy az a zene és a video? – mondta és megindultunk a konyha fele. Upsz.

- Semmi, csak random volt. – válaszoltam, ami igaz is volt.

- És a többi kérdésemre a válasz?

- Hát... ö, arra valaki mások szívesebben válaszolnának... – léptünk be a konyhába, ahol a fiúk páran elvoltak a telefonjukkal és az asztalnál levő vagy bárszékeknél vagy a pultnak dőlve foglaltak helyet és érkezésünkre felénk kapták tekintetüket.

- Mi a... – kapta a hugom a szája elé a kezét. – Köszönöm. – fordult meg és ugrott a nyakamba. Meglepett a tette. Azt hittem, hogy azonnal a fiúkhoz fog szökni. E helyett nekem köszöngeti. – Te vagy a legjobb nővér! – ejtett el egy könnycseppet. Ne mindjárt én is bekönnyezek. Bármennyire is fel tud idegesíteni, ugyis szertem és ez a tette, hogy most először hozzám fordult nem a fiúkhoz teljesen boldoggá tett. Nagyon jól esett.

- Ne sírj már! – suttogtam neki. Szegény annyira kivolt, hogy a földre roggyot és úgy törölte örömkönnyeit. A fiúk pedig rutinosan odamentek és megvígasztalták a rajongójukat. Sophie persze sorra ölelte őket. – Bakker megint hogy beégettem magam. – nevetett a hugom.

- Csak egy kicsit. – mosolygott Nash.

- U, de ez mégis hogy... itt... így...? – forgolódott körbe a húgom válaszokat keresve.

- Van egy ötletem... ki éhes? – kérdeztem.

- Én. – mondták a fiúk szinte tökéletesen egyszerre.

- Gondoltam. Akkkor páran írjátok össze, hogy milyen pizzát szeretnétek, megrendeljük és ameddig megjön, addig behozzuk a csomagjainkat és kajálás közben mindent elmondunk jó? - néztem utolsó mondatomnál Sophiera.

- Oké. – bólintottak mindannyian, ezért munkához is láttunk. Persze az én és Cameron autójáról volt szó, ezért mi mentünk a pakolásra és hozzánk társult Matt, Nash és Taylor. A többiek pedig a kaját osztották és Sophie megrendeli, mivel ő tudja a pizzázó számát.

- Nagyon aranyos hugod van. – mondta Matt.

- Nem ismered még... – mosolyogtam közben pedig kinyitottam a kocsim ajtaját.

- Lesz időm megismerni közelebbról is. – vett ki egy csomagot az autómból.

- Nana csak óvatosan vele.

- Most mér'? – kérdezte Tay.

- Mert itt vagyok én és van egy elmebeteg bátya.

- Van egy bátyátok? – kérdezte meglepetten Matt.

- Most mondtam észkombájn. – nevettem rajta.

- Hova vigyük a cuccokat? – kérdezte Cam.

- Öm egyelőre a nappaliba. – válaszoltam és a fiúk elkezdték befele vinni a bőröndöket, ameddig ők bevittek két-két bőröndöt, addig én az autómban foglaltam helyet és kicsit próbáltam egyedül lenni. Ez persze csak 2 percre sikerült, mert a fiúk máris visszatértek és mentek a maradék csomagokkal befele, de egy valaki nem ment be, helyet foglalt a mellettem levő ülésen.

- Miért nem mentél a többiekkel? – kérdeztem felé sem fordulva.

- Mert nem volt több csomag. – mondta és az autóba beköltözött a kínos csend. Nekem nem volt mit mondanom neki és ő nem tudom mit akar, de nem szólalt meg. Nem volt mit mondanom, ezért kiszálltam az autóbol és a bent hangoskódokhoz készültem menni.

- Jössz vagy maradsz? – kérdeztem az atóban ülőtől, aki példámat követve kiszállt az autóból, becsukta maga mögött az ajtót én pedig megnyomtam a kulcson levő gombot, amivel bezártam az autóm minden ajtaját. Odamentünk az ajtóhoz, aminek lenyomtam volna a kilincsét, de valaki megelőzött. Rátette a kezét a kilincsre és ennek következtében az ajtófélfának nyomódtam, mert nem volt sok helyünk.

-Tudod nagyon hálásak vagyunk amiért itt lehetünk nálatok. – mondta Cameron tőlem 10 centis távolságra.

- Ez természetes és a hálálkodást Sophienek adjátok.

- Az meglesz, de te is kapsz belőle. – vigyorgott kajánul. Minden szava megborzongtatott, a közelségétől pedig a melegség öntött el. Soha nem éreztem még így senki közelében sem. – Tetszik, ha miattam pirulsz el. Csinálhatjuk ezt gyakrabban is. – ajándékozott meg a colgate mosolyával és még közelebb lépett.

- Utállak Dallas. – mondtam és ellöktem magamtól, majd benyitottam és nem törődve vele az ebédlőbe mentem, ahol Sophie épp diktálta be a pizzákat a telefonjába. Ami után leadta a rendelést tartottam a fiúknak egy kis útmutatót, hogy mi hol van.

- Na de van egy kis gond, ami nem is kicsi. – néztem Sophiera. A fiúk pedig értetlenül meredtek rám. – Ti itt vagytok 9-en, de a szüleink nem tudnak semmit erről, szóval ha nem engedik meg, hogy itt csövezzetek, akkor nagyon sajnálom, de ...

- Na jó nem vagyunk ennyire negatívak, hanem most Zoeval ledumáljuk velük, addig ti legyetek el. - vágott közbe Soph. Hogy kinyílt ennek a lánynak a szája...

- Xbox-ozhatunk? – kérdezte Johnson.

- Igen, de ne törjetek szét semmit, ha lehet. – mondtam, de lehet, hogy mind nem hallották meg az utolsó mondatom, mert a legtöbben megrohamozták a nappalit. Sophieval és a csomagjaimmal felmentünk a szobámba.

- Azta kurva rohadt életbe!! Biztosan Álmodom! – ült le a hugom az ágyamra én pedig a bőröndöm zipzárát húztam szét. A rengeteg összegyűrődött ruhám tetején ott hevert az aláíratott magconos póló, amin elidőzött tekintetem, majd egy könnyed mozdulattal elvettem onnan és a hugom kezébe dobtam. – Úristeeen! – fogdosta a ruhadarabot. – Te jó ég most gondolj bele. Mind megfogtáák! – lelkesedett és azonnal átcserélte a pólót.

- És most téged is megfoghatnak nem csak azt a pólót.

- Jaj annyira köszönöm. – mosolygott én pedig tovább válogattam és pakolgattam a holmijaimat. Persze egyéb is akadt a kezembe, köztük Johnson sapija, amit szintén Sophie-nak dobtam. – Ááá ezt el is felejtettem. – lépett a tükröm elé és felrakta a fullcap-et a fejére.

- A karszalag is megvan. – mutattam felé a zölden virító papírszalagot.

- Ah, de jó. – fogdosta azt is. – De olyan kár, hogy nem lehettem ott. – biggyesztette le a száját. – Hah, de most akárhány show-t csinálnak nekünk és közelebb vannak hozzám, mint valaha álmodtam volna. – vigyorgott. – Na de anyáék. – emlékeztetett, ezért előkaptam a telefonom és benyomtam a tárcsázást.

- Sziasztok! – köszöntünk nekik egyszerre. Fő a jó benyomás, csak ne jöjjenek rá a hangsúlyunkból, hogy bizony mi szeretnénk valamit, nem csak úgy hívtuk fel őket.

Sziasztok!
Tudom megint a legjobb pillanatban fejeztem be, mert szeretelek titeket! Na de nem is erről lenne szó, hanem megszeretném köszönni a 2.9K megtekintést. És most kijavítanám az előbbi szavaimat, mert nem csak szeretlek, hanem imádlak titeket. És köszönöm szépen😘❤❤