Lost in you Cameron Dallas (ff.)

~30~

 Nemsokára sor is került az indulásra. Nagyon vagány volt. Ahogy begyorsult az adrenalin szintem az egekbe szökött, a pulzusom is ott járt, a gyomrom a torkomban szökdösött, a szél deformálta az arcom, de mégis az egész szuper volt, mert valahogy megnyugvást éreztem, melyet Cam keze éreztetett velem, mivel keze az enyémen pihent és melegséget árasztott.  

Összességében ez az este nagyon jól sikerült, rengeteget nevettünk és persze hülyéskedtünk. Mindenképp a nyomunk megmaradt. És hogy velem és Cammel mi volt? Elég sok minden. Sokat nevettünk közösen és hát ugye az egész jó kedvem s minden ott kezdődött, hogy elnyerte nekem azt kis cuki elefántocskát, azután konkrétan minden hülyeségre együtt szálltunk fel. 

Valahogy sikerült elfelejtenem a makacsságom és az elmúlt hét eseményeit, csak a jelenre koncentráltam és élveztem a társaságukat, mert holnaptól ők már csak a múlt barátai lesznek és semmi közünk nem lesz egymáshoz, mert ők elmennek tovább turnézni, mi meg úgyszintén folytatjuk tovább az életünket.

Még erre gondolva is összeszorul a torkom és elfog az a gyomoridegszerű rossz érzés. Annyira megszoktam velük egy hét alatt, hogy rohadtul csend lesz a házban, ha ők elmennek.

Éjfél körül értünk haza és rendeltünk pizzát. Nagyban ettünk és hallgattuk a zenét, amikor én gondoltam egyet és felmentem a szobámba felvenni egy hosszú ujjú pólót, mert hűvösebb lett az idő és persze nekünk kint, a kertben kellet jól érezni magunkat. Épp fordultam volna kifele a szobámból, amikor Sophie megállított.

-Mit érzel iránta? Őszintén. – állt elém a húgom és karbatett kezeivel s fürkésző tekintetével csak a válaszomra várt.

Basszus ennyire feltűnő lehetett ahogy ránéztem gondolkodásaim közepette?

Nem tudom... Fáj, ahogy néha viselkedik velem, de mindig jól eső, megnyugtató érzés a közelsége. Az érintésétől a hideg átjárja minden egyes porcikám. A helyzetek amikben néha vagyunk többre utalnak, mint barátság és a régi utálat, kezd átváltozni. Imádom a haját, a testét, a gesztenyebarna vagy mogyoróbarna, vagy csoki barna... ahj... nem tudom milyen barna árnyalatú szemét... a szemét, melyben egy pillanat alatt elveszek.

-Figyelj, ha ti nem tesztek ennek érdekében, akkor teszek én. Egész nap rólad áradozik, te meg a szemed sarkából folyton őt figyeled. Érdekes helyzetekben találunk rátok. Néhányszor megcsókolt és te még le mered tagadni, hogy nem szereted? Hogy nem érzel iránta semmit... - szólalt meg Nash. Na mi a fene, ez is?

- Ti összebeszéltetek? - kérdeztem gyanúsan feléjük nézve.

- Nem, csak jöttem, Sophi után, hogy kérdezzem meg, hol van még ketchup és meghallottam amit beszéltek és szeretnék segíteni, mert amit mondtam az tényleg igaz, annyiszor emleget Cameron téged. - pont Nash, a ketchupért, aki a "legjobban szereti" azt?

- De... – kezdtem, de a kék szemű mondandómba vágott, vagy inkább én vágtam az övébe...

- Tudom, hogy szereted és ő is nagyon szeret téged, csak nem vagy képes saját magadnak bevallani és ő ezért nem akar rád mászni. Bármelyik csajt már lefektette volna, ha tetszik neki, de te más vagy neki, te vagy a mindene érted Zoe?

- De ez nem lehet... félek, hogy pofára esek...

- Az emberek követnek el hibákat és azokból tanulnak. De ha nem szegsz meg szabályokat, akkor nem élsz. Valld be magadnak, hogy szereted, ne állíts falat közétek. Élj és vessz el benne... 

Élj és vessz el benne...Élj és vessz el benne... hangzottak húgom szavai fejemben meg sem állva gondolkodási időre.

- Szeretem Cameron Alexander Dallas-t?! – nyögtem ki, huh ez még nekem is új, de legalább sikerült bevallanom saját magamnak és valaki másnak is.

- Én is szeretlek Zoe Black... – hallottunk meg egy hangot és az ajtó irányába fordultunk és ott állt Ő... értitek... Ő.

Talán ez lesz életem legrosszabb döntése talán nem, nem érdekel, mert igen, szeretem Őt.

- Magatokra hagyunk. - kapcsolt Sophie és kilökdöste Nasht a szobából és távoztak. Azonnal rátelepedett a szobára a csend, egyszerűen nem tudtam megszólalni, csak a lábujjaimat bámultam mintha abban annyi érdekes lenne.

Lent hirtelen óriási hangzavar keletkezett, amely valamennyire megtörte a szobára uralkodott csendet.

- Tuti nekünk örvendenek... - mondta Cam, amire hatásszünet következett.

- Cam!

- Zoe! - mondtuk egyszerre. - Ha te ezt nem szeretnéd, akkor nem muszáj, tudom kurvaszar lehet, hogy mi soha nem vagyunk egy helyen a turnék miatt. Viszont, mint a barátnőmként ha szeretnéd eljöhetnél velünk holnap a fellépésre. Már a fiúkkal az elején megdumáltuk, hogy jöhess és én is nagyon szeretném... szóval ha van kedved hozzá ak...

- Szívesen. - ugrottam a nyakába és szorosan megöleltem. Talán teljesen nem így képzeltem el, hogy Cameronnal összejöjjek egy teljesen véletlen folytán, de egyszerűen szükségem van rá és annyira megkedveltem azt a kis hülye pofiját, hogy nem lenne szívem most őket csak úgy kizárni egyik napról a másikra az életemből. - És nem érdekel egyetlen turné sem, kibírjuk, együtt. - mondtam, amire szemeiben felcsillanást láttam és azonnal ajkaimra tapadt. Semmi előjáték, csak ő és én. Azt hiszem ez volt az eddigi legjobb csókom vele, minden érzelmet átadott és rohadt jó volt, főleg, amikor belemosolygott csókunkba. Imádtam minden egyes csókkal járó érintését, mely átjárta testemet.

- Szeretlek! - suttogta fülembe és egymás kezét fogva lementünk.

- Basszam meg az 50 dollcsit. - dobta le a poharát a földre Matt. Szerencsére a pohár műanyagból volt így csak a tartalma folyt ki a földre. Ezek most komolyan fogadtak ránk. Istenem de betegek. 

Hm de most mit is gondolhatnék, egyszerűen nem tudom felfogni ezt, a környezetem valahogy teljesen kizártam, igen, nem foglalkoztam a fiúkkal, akik egyesével dobták le a ruhadarabjaikat és egy csekély boxerben beleugráltak a vízbe, és aztán nekifogunk vízipisztolyozni, mint valami kisgyerekek. Valahogy az sem foglalkoztatott, hogy felhúzták a zenét, az sem hogy ki volt, ki nem volt ott. Csak magam és Cameron volt a fejemben. Hogy ő és én. Ketten. Együtt. Talán teljesen fölösleges volt az egész hisztim, talán nem, de már mindegy, az lejárt és most csak az van, hogy bármennyire is próbáltam leplezni érzelmeim végül nem tudtam, mert a legfontosabb emberek a környezetemben úgyis kihozták belőlem és megtört a jég. És ha már itt tartunk az sem érdekel, hogy a hajam vizes lesz, hogy netán átlátszik a fehérneműm, amire kevés esély van, mivel hálistennek egy fekete darabot választottam és nem érdekel, most érzem jól magam és most szökök bele a vízbe, mert ez most van, és most van lehetőségem arra, hogy éljek és elvesszek a fiatalságban Cameronnal együtt.

Sziasztok! 

Na szóval, úgy érzem ennek itt kell és most vége legyen. Tudom meglepően, hirtelen jött ez, de ezt nem igazán szeretném folytatni, mert az írásom közben érzem, hogy laposodik el a történet és nem tudok épkézláb mondatokat összefoglalni, itt is annyira szétszórtan írok. 

A történet elején nem tudtam meddig írom és mi lesz, de szerintem eléggé kalandosra sikerült Zoe és Cameron kapcsolata, amin már jobb ha nem is bonyolítunk tovább. Szóval ennek a szakasznak itt vége. 

Na és a másik dolog, az hogy lenne egy epilógust, amelyben természetesen belefoglalom a magcon fellépésben Zoe-t mint Cameron barátnője és a jövőjüket, amellyel tényleg búcsút intek ennek a történetnek.