Lost in you Cameron Dallas (ff.)

~15~

Gyorsan átöltöztem és kimentem. A nappaliból hallottam hangokat, ezért lementem a lépcsőn. Mind ott ültek, miközben Sophie segített nekik a kanapéval. Pontosabban csak dirigált nekik és nevetett a fiúk szerencsétlenségein.

-Na felöltöztél hercegnő? – kérdezte Cam, amint észrevett.

- Tudom, hogy neked úgy jobban tetszettem, de megnyugtatlak, hogy engem többet úgy nem látsz!

- Ah szóval még kevesebb ruhával viszont láthatlak... tökéletes. – vigyorgott. Ahj hogy leverném azt a csábító 1000 watt-os mosolyát az arcáról.

- Tökéletes, de nem neked. - ütöttem vállba a kanost.

- Hanem nekem. – vigyorgott Matt...

- Na légyszi ne osztogassatok már, mint egy kurvát. – kezdtem kiakadni.

- Nyugi már na! Am hol van a két szoba? – kérdezte Carter.

- Öm az egyik arra. – mutattam az ajtó fele.

- Akkor mi megyünk is oda. – indult meg a két Jack a cuccaikkal.

- Az emeleten balra a második, oda mehettek hárman, mert van egy matrac is. – magyaráztam. Oda ment Nash, Aaron és Shawn.

- A cuccaitokat bevihetitek Jackékhez, mert ott elfér. – magyarázta Sophie miközben csokit evett.

- Akkor ti négyen itt meglesztek, de jó. – örvendeztem.

- Ne éld bele magad! – viogyorgott Cam. Neee! Ez nem lehet igaz! Direkt csinálták így azt a rohadt kő papír ollót, itt kellett volna maradnom és ellenőriznem, ahogy játszák. Én nem alszom vele egy légtérben az tuti. Annyira perverz! Ki tudja mit csinál velem este... De én mégis a szívem mélyén kedvelem, de az agyam ellenzi ezt. Nem hagyja, hogy elvesszek benne.

- Zoe itt vagy? – lengette előttem a kezét Soph.

- Igen igen! És a szobám ajtaja az mindenki számára zárva. – néztem rájuk.

- Senki nem mondta, hogy valaki odaakarna menni... – nevetett Cam a beégésemen. Ó hogy az a mocskos! Nem tudtam mit mondani, ezért fogtam magam és bementem a konyhába tölteni egy pohár vizet, mert hirtelen erősnek éreztem a hőmérséklet változást és nem akartam égő fejjel szégyenkezni, elég volt a beoltás Mr.Tökéj-től, aki ezt még biztosan visszakapja. A lehető legtöbb időt próbáltam eltölteni a konyhába, ameddig megszűnik a fejem pirossága és lenyugszom. Amint ez kissé sikerült a palackkal a kezemben kiléptem a nappaliba, ahol nem láttam sem Sophie-t sem pedig Cameron-t.

- Ugye nem ment fel az a vadbarom a szobámba? – kérdeztem nyugodt hangnemben.

- A fürdőben van és azt üzente, hogy vár. – vigyorgott Matt, akit oldalba könyökölt a mellette ülő Taylor.

- Várja a halált! – mondtam és feltrappoltam a szobámba. XXI. Századi tiniként a telefonomhoz nyúltam, ami az ágyamon pihent. Persze a követők most sem álltak le és az üzentek száma is 100 fölé szaporodott. Elkezdtem nézegetni őket, melynek a tárgya többnyire az volt, hogy együtt vagyok-e Cameron-nal. Az ilyen jellegűekre nem válaszoltam. Higyjenek, amit akarnak, a lényeg, hogy mi tudjuk az igazságot. Na igen ez a gratulálok, meg sokáig tárgyú üzentekre is érvényes. Ami közben a snapchatemet vizslattam a húgom rohant be.

- Zoeeeeee!!! – kezdett el ugrálni a szobám közepén egy pólóval a kezében. – Van egy eredeti Aaron Carpenteres pólóm Aaron Carpenter-től!!! – ugrándozott az anyaggal a kezében. – Bakker olyan jó illata van. – szagolt bele.

- Jesszus te aztán jó nagy fangirl vagy.

- Jaj na. De most mondd, hogy nem szuper... el sem hiszem. Komolyan még ma délelőtt nem gondoltam volna, hogy ez a banda nálunk fog tanyázni egy hétig. Jaj annyira kimondhatatlanul köszönöm! – szökött a nyakamba. – Te még nem tudod, de ezzel magadnak is jót tettél, és teljesen megváltoztatod az életünket, csak egy kis idő kell, hogy rágyere.

- Miről beszélsz? – néztem rá értetlenül, mert valahogy nem voltam témában a szavaival, gondolataival.

- Jaj, mondom, hogy MAJD rájössz. – kacsintott. Hirtelen a telefonomból elkezdett rezegni, ezét érte nyúltam.

- Igen? – szóltam bele.

- Otthon vagy? S Sophie? Van egy csaj és tudod... – magyarázta Adam a tervét. Ekkor egy brutál jó ötlet pattant ki a fejemből. Megérdemli a Kurvafaló a kis viccelődést.

- Én nem vagyok otthon és Sophie is egyik osztálytársánál alszik. - kamuztam egy hatalmas vigyorral az arcomon.

- Ez az! Akkor szabad a pálya. Köszi. Pá!

- Hali. – nyomtam ki és egy széles vigyorral néztem Soph-ra. – Ugye benne vagy, hogy megvicceljük Adam-et?

- Oh persze. – viszonzott egy vigyorral. – Mi a terv?

- Először avassuk bele a fiúkat. Aztán pedig a nappaliban várjuk őket.

- Nehe. Ez de jó! – mondta és ki is ment a szobámból gondolom a fiúkhoz, így utána mentem. A pólóját bedobta a szobájába és leindult a lépcsőn.

- Ugye nem alusztok máárr!?? – rohant a nappaliba, amint elérte az utolsó lépcsőfokot. A fiúk a telefonjukat nyomkodták. – Na akkor kapjuk össze magunkat! – vágódott le a kanapéra. Hát nem is tudom, de Sophie tényleg úgy viselkedik a Magcon fiúkkal, mintha már régóta nagy spanok lennének. Abszolút nem visszahúzódó, szégyenlős a társaságukba... sőt...

Nemsokára az ajtózár kattant, ezért mind odakaptuk tekintetünket. Adam... hát egy jó platinaszőke plázacica szájában matatva beérkezett a házba. A fiúk persze jól végigmérték a kurvát.

-Ti meg kik a faszomok vagytok? És mit csináltok itt?? – dermedt le Adam, amint észrevett minket is, nem csak a csaj száját és egyéb nedves területét...

- Áh szia! – köszöntem neki.

- Örvendek, hogy végre hazataláltál... ezekkel... – mutatott a fiúkra.

- Jaj édes nem úgy volt, hogy nem lesz itt senki? – kérdezte a platinaszőke irritáló nyávogós hangján.

- Jaj cukorfalat, rossz sarkocskára jöttél, ahol nem látnak szívesen, úgyhogy jobb, ha még most elhúzol mielőtt én pakollak innen ki. – válaszoltam neki nyávogós hangon.

- Ez most komoly?? Miért nem tudtál szólni, hogy van egy ribid, ennyi pasival. - magyarázkodott a csaj Adamnek a műkörmeivel hadonászva.

- Öm a ribanc tesóha vagyok Adamnek, és már csak őt vártuk. - vigyorogtam, ami beszólásomat a fiúk hangos nevetése.
és az ajtó csapódása követett.

- Ez most miért volt jó ha? Elvetted a szórakozásom! Pedig már beindultam.

- Akkor verd ki magadnak. De csak halkan! – kacsintottam, amire Adam fogta magát és felment a szobájába.

- Te hol szetted ezeket? – kérdezte Sophie meglepetten.

- A fejemből? Jaj de most muszáj volt. Kicsit megkell tanítsam, hogy ne mindennap más ribancot hozzon haza. Ez is hogy nézett már ki?

- Jól. – vigyorgott a kis Johnson.

- Tőled nem is vártam volna többet. – mosolyogtam. – Na jó, mostmár békénhagyunk. Jó éjt! – álltam fel és Sophie is követte példám.

- Nektek is! – mondták szinte kórusba és valamennyien visszamentünk az alvóhelyünkre.