Monster I Kaisoo

#17

Kyungsoo:

  -Jongin kelj fel kérlek!-ha eddig patakzottak a könnyeim akkor most folyót árasztanak. Az ingem maradványait szorítom sebére, de így is rengeteg vért veszít. Vészesen fogy az időnk, még ha sikerül is megszereznem Jongin telefonját, közel sem biztos, hogy Chanyeol időben ideér. Első csörgésre felveszi, én pedig hisztérikus módon hadarom a történteket. Átküldöm sms-ben a címet, és imádkozom. Az ölemben fekvő haját simogatom. A sós cseppek egyenesen az ő arcára csepegnek. Óvatosan letörölgetem. Apró csókot nyomok ajkaira, attól tartva ez az utolsó.-Tarts ki!-szinte könyörgök, miközben mellkasa emelkedését pásztázom. Ahogy Jongint figyelem minden fájdalmam megszűnik, és már csak a szívem sajog elviselhetetlenül.-Miért nem tudlak utálni? Megnehezíted a dolgom, tudod?-keserűen rámosolygok. Szabad kezemmel folyamatosan simogatom, már amennyire engedi a sérült karom, leginkább magamat nyugtatva az apró mozdulat sorral.-Ha élve kijutunk innen, először ellátogatok egy pszichológushoz, aztán kicsókolom belőled a lelket is! Kezdek megbolondulni, nem gondolod? Itt beszélek hozzád, miközben valószínűleg nem is hallasz, és baromira fáj. Fáj mert miattam vagy ilyen helyzetben. Ha nem vagyok ilyen makacs, és végig hallgatlak, talán békében ülnénk a kanapén. De nem....Do Kyungsoonak mindent el kell rontania...Tudod...azt hiszem beléd szerettem. Fogalmam sincs mikor, vagy hogy hogyan, csak úgy megtörtént...és most nézd hol vagyunk....egy mocskos pincében, sebesülten. Remek időpont egy szerelmi vallomásra...-a végén hatalmasat sóhajtva döntöm fejemet a mögöttem lévő falnak. Hogy lehetek ekkora szerencsétlen? Jongin miattam küzd a halállal...nekem kéne a helyében lenni. Önmarcangoló gondolataimat az ajtó nyitódása, és az egyenesen felénk száguldó óriás szakítja félbe. Mögötte egy köpenyes férfi, és Baekhyun rohan be az apró helyiségbe. Baek felsikkant a látványunk hatására, az ismeretlen Jongin sérülését kezdi azonnal feltérképezni, míg Chanyeol az ölébe kapva indul kifelé.Yeol érintésére szinte felnyüszítek, a sérült karom ugyanis nem éppen megfelelő pozitúrába került, és a vágásaim, amikről Jongin hatására teljesen megfeledkeztem, iszonyúan csípnek. Veszi az adást, és igyekszik enyhíteni az érzést, kisebb-nagyobb sikerrel.-Minden rendben lesz, sürgősen ellátásra szorul, de ha az furgonban neki tudok kezdeni, minden bizonnyal felépül.-magyarázza a köpenyes. Könnyeim apadni látszanak az információ hatására. Mikor lesz végre igazán vége ennek a rémálomnak? Kimerültem, szemeim lecsukódnak, és mikor kinyitom őket, csupa fehérség, és idegesítő pittyegés fogad. Oldalra fordítom a fejem. Jongin ütemesen emelkedő és süllyedő mellkasa, és nyugodt, aránylag kisimult arca kellőképp megnyugtat. Az viszont már kevésbé, hogy egyetlen porcikámat sem érzem.  

Jongin:

Sötétségben ébredek. Kezeimmel tapogatózni kezdek egy villanykapcsolóért. Körbe körbe járom a szobát, de az ágyon kívül nem találok más bútort. Matracra leülve gondolkozni kezdek azon, ami történt. Az utolsó emlékem az, amikor Chanyeollal beszélgetek. Próbálom felidézni, hogyan kerültem erre a helyre. Nagy feketeségben egy fényes pontot látok meg. Elkezdek afelé sétálni, az pedig egyre nagyobb és világosabb. -Mi a..?-miután percekig sétáltam az általam hitt pár négyzetcentis szobában egy irányba, egy utcalámpánál találom magam. Fény szuggerálása közben oly erős fájdalom nyilall a fejembe, hogy összerogyok tőle. Egy kép jelenik meg a szemem előtt. Kyungsoo. Kyungsoo összevágva. Mi a franc történik? -Kelj fel Jongin! Kelj fel ebből a rémálomból!-ütögetem a fejem, hátha az segít. Az egész olyan álomszerű, de mégis valóságos. -Jongin!-hallok meg egy ismerős hangot a hátam mögül. Egy kedves, lágy hangot. -Eomma?-könnybe lábadt szemekkel nézem az előttem álló személyt. Nem rám, hanem a hátam mögé néz. Én is abba az irányba nézek, de rögtön meg is bánom. WooJin pillantom meg, ahogy a 10 éves énemről tépi le a pizsamát. Újból végig nézem, ahogy anyámat veri. Mikor neki vágja kisJongint a falnak, ugyanazt a fájdalmat érzem mint akkor. Tüdőm nem jut levegőhöz, és a fejem hasogatni kezd. Anyukám végső halálos ütését már nem bírom nézni. Mikor végre vége, azon kapom magam hogy zokogok. -Sajnálom, hogy nem tudtalak megmenteni, eomma! Nagyon sajnálom!-fordulok vissza hozzá, és nyakába borulok. Hajamat kezdi simogatni úgy, mint régen. -Jongin, te nem tehetsz semmiről! Én sajnálom, hogy elhagytalak.-csitítgat. -Miért kellett ezt újból látnom? Miért vagyok itt? Hol vagyok?-teszem fel neki kérdéseimet, de csak az elsőre válaszol. -Azért kellett látnod, hogy ne büntesd magad a halálom miatt. Te segíteni akartál. Kérlek engedd el, és bocsásd meg magadnak.-puha kezével letörli könnyeimet és belebújok a tenyerébe. Bizonytalanul bólintok egyet, mire ő elmosolyodik. Már annyira hiányzott ez. Túl régen láttam gyönyörű mosolyát. Visszanézek ugyanabba az irányba, de most egy kórházi ágynál találom magam. Én fekszem rajta csukott szemmel. Még mindig érzem törött bordáim által okozott fájdalmat. Apám lép be a szobába. Nyúzott, szomorú arccal néz engem. Könnycseppek futnak le arcán. -Sajnálom Jongin! Sajnálom,hogy elhagytalak titeket! Ha nem tettem volna, anyád még élne, és te sem feküdnél itt!-magát ostorozza az egész miatt. Még egy ideig nézem, ahogy tehetetlenül néz maga elé, majd megváltozik a helyszín, és ezúttal egy temetőben vagyunk. Anyám temetésén, ahonnan apám még bőven a vége előtt elviharzik gondolom munka miatt. Viszont nem a kocsija felé veszi az irányt hanem a tó felé. Ott leül egy padra és keservesen zokogni kezd. Soha nem láttam még sírni. Nem tudtam, hogy ő is így kivolt. Sosem mutatta ki. Igazából anya halála után még távolság tartóbb volt. Egy lövés zökkent ki gondolat menetemből. -Mi volt ez?-kérdezem ijedten. -Nézd meg magad!-feleli. Össze-vissza forgolódok, de nem látok semmit. Még egy lövés, és még mindig semmi.-Jongin, lásd!-mondja, mire én furcsán nézek rá. Megint körbenézek, és ekkor látom meg azt, amit szintén nem akartam. Én és az áldozataim. Én és ahogy beléjük eresztek egy golyót. -Kiket látsz?-kérdezi anyukám. -Ártatlanokat, akiket megöltem.-válaszolom. -Miért ölted meg őket?-tesz fel még egy kérdést. -Mert egy.. egy szörnyeteg vagyok.-felelem, mire csalódottan néz fel rám. -Jongin, miért ölted meg őket? És kérlek ezúttal a valós okot mondjad.-kéri, de én nem nagyon értem miről beszél. -De eomma én szö.. -Nem!-vág közbe-Nem vagy szörnyeteg! Azért ölted meg őket, mert láttad bennük a rosszat! Láttad az ártatlan tekintetükben a gonoszat. Tudtad, hogy ők is olyanok lesznek, mint Shou. -Mi van, ha rosszul láttam? Mi van ha azokkal az emberekkel semmi baj nem volt? Csak velem volt baj...-rázom meg a fejemet csalódottan. -Akarod tudni, hogy milyen emberek lettek volna? Tessék!-minden megváltozik a helyiségben. Falak, bútorok jelennek meg. Egy gyér világítású lámpa világítja meg a szobát. A lámpa alatt az egyik áldozat áll késsel a kezében, amiről vörös váladékot törölget le. Valószínűleg vért. Mikor végez elvetemült mosollyal kezd lassan sétálni a sarokban kék-lila foltokkal teli nőhöz. Még mielőtt segítségért kiálthatna, a férfi felvágja a száját, ezzel Jokeres kinézetet adva neki. -Miért csinálja ezt?-fordulok anyám felé. -Mert gonosz. Nincs rá semmi oka. Nem is ismeri a nőt. Jólesik neki. Neked jó érzés volt kioltani mások életét?-egyértelműen nem a válasz, ezért hevesen megrázom a fejemet.-Ő szörnyeteg, te nem vagy az. Megmentetted ennek a nőnek az életét, és sok másét is azzal, hogy fejbe lőtted ezeket az "ártatlanokat" vagy minek nevezed őket... meglátod a rosszat, és ki is irtod azt.-büszkén rám mosolyog, amit egy féloldalas mosollyal viszonzok is. Visszafordulok az események felé, ahol épp késsel szurkálnak egy férfit. Minden egyes döfést én is érzek egy pontban, felhúzom a pólómat, ami alatt minden csupa vér. Egy nyílt seb tátong a hasamon. Megérintem, ami hatására lepörög a szemem előtt egy verekedés. Nem látok arcokat, csak alakokat. Elvesztem minden erőmet és összeesek. Mintha ezt már átéltem volna. Éreztem már ezt a fájdalmat. Ekkor eszembe jut minden. WooJin, Kyungsoo, a verekedés, az amikor belém vájja a kést, és amikor éelövöm. Emlékszem Kyungsoohoz intézett utolsó szavamra. "Szeretlek". Milyen drámai kilépő.. Felkelek a földről, de anyukámat már nem látom sehol. Minden fény eltűnik és megint korom sötétben találom magam, de nem sokáig. Erős fények szűrődnek be pilláim alól, amit elég nehéz megszoknom, de végül teljesen kinyitom szemeimet. -Jongin?-hallok meg Kyungsoo édes hangját.