Koleszosnak lenni sosem volt egyszerű a magamfajta zárkózott srácoknak, főleg ha egy hiperaktív, hangos, tapadós szobatárssal áld meg a sors. Gyakran ölelgetett, fogta a kezem vagy épp az arcom különböző pontjaira adott puszit, a számat épphogy csak elkerülve. Szívesen beolvastam volna neki egyszer-kétszer, mégis képtelen voltam rá. A szemei különösen csillogtak, ha kontaktusba kerültünk, és édes mosolyra húzta ajkait, aminek nem tudtam ellenállni. Lassan de biztosan lopta be magát a szívembe, még ha ebből nem is látszott semmi. Másokkal szemben továbbra is zárkózott voltam, és olykor-olykor Jongin is rendesen megijesztett egy-egy mozzanatával, és egy fél év elteltével sem szoktam hozzá teljesen. Mindig meg tud lepni, és legtöbbször a nem a legalkalmasabb pillanatokban. Múltkor épp egy professzorral kényszerültem társalogni, mire két kar fonódott a derekamra hátulról, az előtt egy étteremben kezdte az arcomat puszilgatni. Meg esett, hogy akkor kezdett lábat remegtető módon sutyorogni, amikor hazatelefonáltam a szüleimnek. A mai nap sem telt másképp, folyamatosan zavarba hozott, minden egyes mozdulatával azt sugallta, hogy készül valamire. Kissé megkönnyebbültem miután este sem történt semmi eget rengető, és naivan, azt gondolva hogy csak paranoiás vagyok bújtam ágyba, hamar ellátogatva az álmok világába, ahol újból a konyhában találtam magam, egy piros illetve zöld almácskákkal díszített kötényben Jongin kedvencét főzve. Gondosan kavargattam az ételt mígnem két apró kéz csavarodott combomra. Lepillantva egy 3 éves forma kisfiúval találom szembe magam. A szemeit tőlem örökölte, de ugyan az a csíntalan, fülig érő vigyor játszik arcocskáján, amely Jonginén is gyakran elidőzik. A közös gyerekünk. V-Várjunk csak...a micsodánk? Nekünk nem lehet közös gyerekünk..i-igaz? A-akkor miért hív eommának? Elkerekedett szemekkel figyeltem a csöppséget, ahogy az ajtóhoz rohant, egyenesen a szobatársam felé, aki örömmel kapta kezeibe, majd felém vették az irányt. Jongin fél kezével átkarolt, majd szóra nyitotta száját, de nem hallottam mi hagyja el édes ajkait, ugyanis valami nehéz telepedett mellkasomra. Mélyet szippantva nyitottam fel szemeimet, melyek azonnal négyszeresükre tágultak, amint realizáltam, mitől illetve kitől jutottam olyan nehezen levegőhöz. Szobatársam rajtam fetrengett, halkan sutyorogva. Szavait nehezen értettem, azonban az utolsó mondata tisztán kivehető volt. „Szeretlek Kyungie." Mellkasomat hirtelen forróság lepte el, szívem pedig hevesen kalimpált. Egyetlen gondolat játszódott le bennem újra és újra. „Ugye akkor én most nem álmodom?"
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Elég rég frissítettünk itt, amiért remélem nem haragszotok túlzottan. Viszont most, hogy pár nap és vége a Wattmasnak újra visszatérünk a régi kerék vágásba c:
