Sötétség

1 . fejezet

Elhajítom a kést, ami egyenesen a ház sarkánál megjelenő alakok felé száll. Nem talál, az Árnyak villámgyorsak. Szem alig tudja követni őket.
Összeszorítom a fogam, és egy újabb tőr után nyúlok. Szitkozódva veszem tudomásul, hogy az övem üres. Megpróbálom bevonszolni magam az egyik postaláda mögé, de a sérült lábam igencsak megnehezíti. Kitapintom a sérült részt. Lucskos a vértől. Az én véremtől.
- Sebastian! Vigyázz - üvöltöm a felém rohanó farkasnak. A háta mögött a fekete alakok újra meg újra lecsaptak karmaikkal, kétségbeesetten néztem, ahogy Seb testén egyre mélyebb vágások jelennek meg. Ha nem találok ki valamit gyorsan, bele fog halni, akármilyen erős vérfarkas is.
Tőlem 5 méterre fekszik a hátizsák, amit korábban eldobtam. Abban biztos van még fegyver. A lapockáimon csorog a verejték, csípi a szemem, ahogy az arcomon is végigfolyik. Már egyáltalán nem érzem a lábam. Végre magamhoz rántom a zsákot, széttépem rajta a cipzárt, és az ölembe hullanak a pengék.
Egymás után dobom el őket. Az Árnyak sziszegve fordulnak felém. Még egy tőr, aztán egy újabb. Látom, ahogy eltűnnek a gomolygó fekete füstből álló testükben.
Sebastian végre odaér mellém, megragadom a bundáját, felrántom magam a hátára, menekülünk. Igyekszem megtartani az egyensúlyom, de mindketten vért vesztünk, összekeveredik egymással, és minden csúszós lesz tőle.
Az Árnyak követnek, hamar utolérnek, érzem, ahogy egy karom végig szántja a hátam. Kezdem elveszíteni az eszméletem, igyekszem tudatomnál maradni, azzal biztatom magam, hogy nem üldözhetnek végig egész Los Angelesen.

Több háztömbnyi eszeveszett rohanás után úgy tűnik, az Árnyak feladták. Megérkezünk az "otthonunkba", ami egy talán 10 éve elhagyatott iskola épülete. Veszélyes volt egyből idejönni, de nem kockáztathattunk meg hosszabb utat.
Lezuhanok Seb hátáról egyenesen a betonpadlóra, a hasamra gördülök, és vért köhögök. Sebastian átváltozik, emberként hajol fölém. Húszas éveiben járó férfi, göndör barna hajjal és mosolygödröcskékkel. A vérfarkasok hamar gyógyulnak, már csak korbács ütésekre emlékeztető hegek vannak a testén.
- Hol sérültél meg? - kérdi nyugalmat erőltetve magára, de látom a szemén, hogy nagy baj van.
- A lábam... - köhögtem, - megkarmolták a hátam.
- Jézusom Ana! Nem megmondtam, hogy ne avatkozz bele, ha harcolni kell?!
- Én is tudok már harcolni. És megöltek volna - vágtam rá.
- Te ember vagy. Jó harcos, de ember - mondja Seb dühösen.
Kezdett zsibbadni a lábam. Lenéztem, hogy Sebastian mit művel. Egy üvegcséből csípős szagú löttyöt csepegtetett a sebre, amitől az sisteregni kezdett. Bágyadtságom ellenére kíváncsian néztem rá.
- Mi ez? Sebfőző víz? - kérdeztem.
- Nem - felelte, de nem mondott többet. - Most pedig ülj egy helyben, amíg a hátad is megnézem, aztán nehogy meg merj mozdulni!

Sokadszorra néztem körbe az "otthonomban", mintha bármi újat találhatnék benne. Egy régen valószínűleg katedrának használt asztalon ültem. Seb és én ezt a szobát neveztük ki orvosinak. Fehér falak, a sarokban egy szekrény mindenféle gyógyszerekkel és gyógynövényekkel, egy üvegtábla, amihez még mindig megmaradt egy porladozó szivacs és néhány krétacsonk. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett itt, amikor még iskola volt. Milyen lehetett, amikor a valaha zöld, most már cafatokban lógó függönyöket elhúzták a nap ellen, a padok még a helyükön álltak, és matek órán a rettegő diák végigvonult a pad sorok között, hogy meg álljon a táblánál. Hiányzott a chigacói életem. Hiányoztak a barátaim, akik csak annyit tudnak, hogy a házunk leégett, anyám meghalt, én meg valahol külföldön vagyok. Az iskola is hiányzott. Az, hogy normális legyek.
Nem szerettem itt élni, de még így is szerencsésnek mondhattam magam. Igaz, esténként nem gyújthatok villanyt, mert az gyanús lenne egy idő után a helybélieknek. De legalább van egy meleg ágyam, viszonylag biztonságos otthonom, és egy "bátyám".
- Ana - zökkentett ki a merengésemből Sebastian.
- Hm? - fordultam felé, mire éles fájdalom cikázott végig a gerincemen, amitől felszisszentem.
- Ha akarsz zuhanyozni, akkor megengedem a meleg vizet. Bár nem ajánlom a sérüléseid miatt - vakargatta a fejét.
- Nem, egy zuhany jólesne - felelem, és nekiállok feltápászkodni. Ahogy a lábam földet ér, összecsuklik alattam, és újra megütöm a hátam.
- Au - üvöltök fel, mire Seb odarohan hozzám. Könnyedén felemel, és be cipel a fürdőszobába. Leültet a zuhanyzótálcára, és a közelembe helyez minden szükséges eszközt, hogy elérhessem.
- Szólj ha kell még valami - mondja, és behúzza maga mögött az ajtót.
Megdörzsölöm az arcom, és óvatosan megfogom a nadrágom szárát. Ez volt az utolsó nadrágom, amit még Chicagóban vettem anyukámmal. Most már ennek is annyi. Viszonylag simán ment minden, amíg el nem értem a zuhanyozásig. Már a víz is iszonyúan csípett, így szóba sem jöhetett, hogy szappant használjak. Igyekeztem elkerülni a varratokat, és langyos vizet használni.
Magamra veszem a köpenyem, és Sebastianért kiáltok. Úgy 20 másodperc múlva, már vitt is a szobám felé.
- Sebastian? - kérdem halkan.
- Igen? - feleli.
- Nagyon ronda?
- Micsoda? - kérdez vissza mire némán a varrataimra bökök.
- Nem - válaszolja egyszerűen. Makacsul hallgatok, mire a szemét forgassa.
- Ana, ezek csak hegek - mondja. - Nem ezek határozzák meg hogy ki vagy.
- Kérdezhetek valamit? - pillantok rá.
- Úgyis meg fogod kérdezni, akár akarom, akár nem, szóval csak rajta.
- Hány éves vagy? Úgy igazából?
Meglepi a kérdésem, összevont szemöldökkel mered rám.
- 24 - feleli végül.
- Csak huszonnégy??
- Miért, olyan öregnek nézek ki? - nevet fel.
- Neeem, biztos csak a farkas szexepil teszi - röhögök én is.
- Na jó, kiskorúaknak takarodó. Nincs több kérdés.
- Hé, mindjárt 17 vagyok - tiltakozom.
- Az még kiskorú - vigyorog, és be zárja az ajtóm maga mögött, miután végre megérkezünk.

Azért tart ilyen soká az út, mert a szobákat, amikben alszunk, a lehető legtávolabb helyeztük el minden elérhető bejárattól. Mondhatni ez az épület szíve.
Az oldalamon fekszem a régi pamlagon, és mint minden este, átfuttatom az agyamon az elmúlt év mozzanatait. Ez segít biztosnak maradni, és lenyugtat. "Ana Reynolds vagyok, Chicagóban születtem, az Árnyak meg akartak ölni, most Los Angelesben vagyok, viszonylag biztonságban. Sebastiannal. "
Szédülni kezdek és reszketek, biztos a sokktól, mondom magamnak.
Az ágyammal szembeni fal berobban, tucatjával özönlenek be a sötét alakok. A kezemmel védtem meg magam a robbanástól, érzem, hogy egy csont elroppan a bal karomban. Kizuhanok az ágyból, az ajtó felé menekülök. Egy kéz keményen visszaránt a hajamnál fogva. Felordítok.
- Hová igyekszel, drágám? - sziszegnek a fülembe. - Hát így kell bánni a vendégekkel?
- Sebastian - sikítom teljes tüdőből. - Sebastian!
- Á, a kis barátod? - kérdi a legnagyobbik Árny, biztos a vezetőjük. - Őt is elkaptuk, nézd csak, ott van!
Arra kapom a fejem amerre mutatnak, nem foglalkozva a fájdalommal, és megpillantom Sebastiant, ahogy ernyedten lóg az egyik Árny karjában.
- Ne! - üvöltöm, majd elájulok egy a fejemre mért ütéstől.