Sötétség

6 . fejezet

  A becsapódás olyan, mint egy jeges pofon. Mint amikor az ember felébred egy rossz álomból, majd rá kell jönnie, hogy a valóság sem szűnteti meg a rémképeket. Ahogy a vízbe értem, az a kevés levegő is kipréselődött a tüdőmből, amit sikerült zuhanás közben összeszednem.
  A szemem sohasem bírta a vizet, mindig iszonyúan sértette, ha belement. Most mégis kinyitom, és csodálkozva veszem tudomásul, hogy süllyedek. Kinyújtom a kezem, mintha elérhetném a felszínt. Hiába.
  A Hold sugarai áthatolnak a vízen, és gyönyörűen beragyogják a hullámokat. Istenem, milyen szép! A fulladás mindig is félelemmel töltött el, ez volt az egyetlen halálforma, amit el akartam kerülni; most mégis ahogy körbefordulok a zöldeskék fényben, arra gondolok, nincs ennél szebb hely meghalni, és mélyen beszívom a fagyos vizet.

  A testem görcsösen rángatózik, ahogy a tüdőm igyekszik megszabadulni az idegen anyagtól. Kezek ütögetik a hátam, majd arccal felfelé fordítanak. Rövid, nedves göndör fürtök takarják el az eget. Sebastian.
- Ana, jól vagy? - kérdi aggódva.
- Ki húzott ki? - akarom kérdezni, de csak reszelős suttogásra telik a duzzadt torkomtól.
- Mi - feleli. Először nem értem, mit takar a többes szám, majd leesik, hogy Meliton is velünk van.
- Hol van?
- Itt - mászik a képembe Meliton.
  Hangos nyögéssel ülök fel, és megdörzsölöm az arcom. A parton fekszem a homokban, csurom víz vagyok, a bőrömre homokszemcsék tapadnak. A távolban látszik a szikla, ahonnan kiugrottam, fekete óriásként töri meg a part egyenletes vonalát; a két fiú fölém hajol. Szemlátomást épek, csak néhány karcolás van rajtuk.
- Ana, biztos minden oké? Majdnem megfulladtál az előbb - mondja Sebastian.
- Kösz, hogy emlékeztetsz rá - felelem.
- Nem akarom megzavarni az idillt, de ideje lenne indulni, ha reggelre ott akarunk lenni a szálláson - szól közbe Meliton.
- Milyen szálláson? - meredek rá.
- Amit elintéztem magunknak, hála a jó politikai kapcsolataimnak - vigyorog.
- Akkor mutasd az utat - javasolja neki Sebastian.
- Ó, Meliton igazán csodálatos vagy, elképesztően hálás vagyok, amiért megmentettél minket... - motyogja a fiú magában, ahogy elindult az erdő felé.
  Eközben Seb felemel a földről, és velem a karjában indul Meliton után.
- Nyugodtan alhatsz - suttogja nekem egy fél óra múlva.
- Ébren szeretnék maradni - válaszolom.
  Nem azért nem akarok aludni, mert nem vagyok kimerült. A szemem éget, a torkomban reszelősen áramlik a levegő, a végtagjaimra mintha súlyokat helyeztek volna. És ha eddig nem is nagyon vettem figyelembe, a törött karom is kínzóan fáj. Csak félek. Nem merem lehunyni a szemem, mert attól tartok, hogy a semmiből támadnak ránk, vagy megölnek, vagy még rosszabb: vissza visznek a börtönbe.

  Úgy két órányi gyaloglás után fényeket pillantunk meg az erdőben. Ahogy közelebb érünk, kiderül, hogy egy hatalmas ház az, a völgy alján. Fellépünk a verandára.
- Üdv a szálláson - tárja szét a karját Meliton. - Most bemutatlak a többieknek.
- De....- kezdeném, azonban már túl késő. Meliton bekopog, bentről léptek zaja hallatszik, majd az ajtó kinyílik.
- Meliton! - kiált fel valaki, és a következő pillanatban a fiú nyakába veti magát. Az elkapja és megpörgeti, úgy szorítják egymást, mintha az életük múlna rajta. A szemöldökömet ráncolva nézek Sebastianra, aki idegesen toporogva figyeli a jelenetet, és arca ugyanolyan értetlenséget tükröz.
  Jobban szemügyre veszem az idegent, aki úgy csimpaszkodik Melitonra, mint egy kismajom. Egy lány, derékig érő ébenfekete hajjal. Még a gyenge kora hajnali fényben is látszik, hogy elképesztően karcsú és magas. Aztán hirtelen felénk fordul, megmutatva könnyáztatta arcát.
  Törékeny szépség. Ez az első dolog, ami eszembe jut. Földöntúli, finom vonásai, magas járomcsontjai, a sötétben derengő zöld szemei hihetetlen szépséget kölcsönöznek neki. Úgy érzem magam, mint egy zsák krumpli a földműves lábánál. Tuti nem ember.
- Ők a koloncok - mondja Meliton, mire a lány szemrehányóan néz rá.
- Lily vagyok - nyújtja felénk a kezét.
- Sebastian - fog kezet vele Seb.
- Ana - felelem.Az egyik karom Sebastian mellkasához van szorulva, a másik meg törött. Nem tudom viszonozni a gesztust, így csak fintorogva kipréselek magamból egy mosolyt. Lily kérdőn Meliton felé fordul, mire az megereszt egy elnéző mosolyt.
- A drága Anának el van törve a bal karja, varratok vannak a lábán és a hátán, valamint kis híján megfulladt néhány órával ezelőtt - sorolja aztán.
- Ó, szegénykém - mondja Lily sajnálattal a hangjában. - Jobb lesz ha azonnal megmutatunk téged a dokinak.
- Doki? - szól közbe Seb.
- Igen, van egy házi orvosunk, vérfarkas, aki remélhetőleg szebben tud ölteni, mint te.
- Hagytam volna talán meghalni? - csattan fel Sebastian.
- Egy szót sem szóltam - teszi fel a kezét Meliton.
  Lily és Meliton haladnak előttünk. A ház tiszta és világos, továbbá egyetlen lelket sem látok rajtunk kívül. Szobák előtt haladunk el, és kihasználom az alkalmat.
- Honnan tudsz a varratokról? - kérdem döbbenten Melitont, amikor közelebb kerül hozzám.
- Nem vagyok hülye - válaszolja némi habozás után, de nem mond többet.
  A folyosó végén Lily belök egy ajtót, és elém tárul egy....orvosi kivizsgáló? Mi a franc rejtőzik még ebben a házban? Sztriptíz bár a pincében?
  A szobában egy középkorú, őszes hajú férfi áll. Meliton odalép hozzá, a fülébe súg valamit, mire a férfi némán bólint. Intenek Sebastiannak, mire az letesz a fehér lepedővel borított asztalra. Belekapaszkodom. Ne hagyj itt!
  Rám mosolyog, egy puszit nyom a fejemre, és a többiekkel együtt ki megy a helyiségből. Kösz.

- Dr. Chris Byron vagyok - mosolyog az orvos. - De mindenki Chrisnek vagy dokinak szólít.
- Anabel Reynolds - biccentek.
- Hát akkor Ana - csapja össze a tenyerét. - Mi lenne ha elmondanád nekem, mit csináltál, hogy így festesz?

  A nap sugarai melegen ragyognak a bőrömön. Sóhajtok, és megfordulok az ágyban. Egy kemény mellkasnak ütközöm. Sebastian.
  Este kértem meg, hogy maradjon velem, miután begipszelték a kezem, újra fércelték a bőröm, és altatókat kaptam. Nem gondoltam, hogy velem is alszik majd.
  Kilesek egyik szemhéjam alól, hogy lássam ébren van-e. Pechemre pont engem figyel, és vigyorog, amiért lebuktam.
- Jó reggelt - mondom.
- Dél van - feleli nevetve.
- Úgy fest, a dokinak jó érzéke van ahhoz, hogy kiüsse az embert - ráncolom a homlokam.
- Nem vagy éhes? - kérdi. A kaja gondolatára felkapom a fejem, majd meg is gondolom magam, ahogy szédülni kezdek.
- Azt hiszem, megvárom, hogy elmúljon az altató hatása - mondom erősen zöldülő fejjel.
- Minden oké?
- Aha. Ha véletlenül lehánylak, akkor bocs.
- Szerintem meg pont az a bajod, hogy nem ettél napok óta - ezzel fogja magát, és kimegy.
  Amíg várom, hogy visszajöjjön, kinézek az ablakon. Imádom az erdőt, a fenyő illatot, a fák lombjai között átsütő fényt. Ezek szerint elég volt két nap börtön, hogy mániákusan imádni kezdjem a világosságot. Annyira elgondolkozom a fehér szekrényen táncoló napsugarakat figyelve, hogy nem veszem észre, amikor Sebastian belép. Ezért aztán ugrok egyet, amin egészen jól szórakozik.
  Lerak egy szendvicsekkel teli tálcát mellém, mire a összegyűlik a nyál a számban.
- Az egészet nekem hoztad? - kérdem reménykedve.
- Mind a tiéd - feleli, mire rávetem magam a kajára.

  Délután lehetett, amikor kikeltünk az ágyból. Átvonulok a fürdőszobába, hogy le vegyem a kölcsön pizsamámat, és egy kicsit tudjak gondolkodni.
  A kagyló szélére könyökölve farkasszemet nézek a tükörképemmel. Annyit változtam egy év alatt. A hajam már a hátam közepéig ér, az arcom vonalai élesebbek lettek, a szeplők is hangsúlyosabbak az orrnyergemen. Sőt, mintha a szemem is sötétebb barna lenne.
  Sóhajtva megmosom a fogam, hogy megszabaduljak az altatók keserű ízétől, majd belépek a zuhany alá.

  A szobában a tegnapi ruháim az ágyra terítve várnak, kimosva és összefoltozva, mintha újak lennének; Sebnek nyoma sincs.
  Átveszem a cuccokat, majd elindulok megkeresni a többieket.
  Azt hiszem, legalább kétszer eltévedek a puha szőnyeggel borított folyosókon, mire meghallom a hangokat. Ingerültek és magasak, mintha veszekednének. Az ajtóra tapasztom a fülem.
- Mégis mi a fenét gondoltál, Meliton? - csattant fel valaki. - Elhozol egy vérfarkast és egy lányt az Árnyak börtönéből. Van fogalmad milyen veszélynek teszel ki mindenkit? A biztonságunk érdekében építettük ezt a házat, és senki sem találta még meg. Már ne haragudj, de nem hiányzik egy mészárlás. Ha miattunk nem is, a húgod kedvéért néha meggondolhatnád, mit csinálsz!
- Elég lesz Arthur! - hallatszik Lily hangja. - Nem vagy te kegyetlen. Értem én, hogy aggódsz, de nincs itt senki aki ártani akarna nekünk.
- Még nincs! - üvölti Arthur. - Azt sem tudjuk, a lány miféle fajzat, mert hogy nem ember az biztos! Majd meglássuk ezt mondod-e ha arra ébredsz, hogy egy tőrrel a kezében áll feletted.
  Nem bírom tovább hallgatni, és berontok az ajtón. Mind a nyolc ember, aki itt tartózkodik, ledermedve fordul felém. Az arcok félelmet és dühöt tükröznek. Egyedül Lily szemében vélek aggodalmat felfedezni, Meliton pedig amolyan " Erre befizetek!" tekintettel dőlt hátra a kanapén.