Sötétség

13 . fejezet

   Egy kopott, fekete könyv, néhány gyertyadarab, egy ezüstszelence és pókhálók. Ez minden, amit ládában találunk. Automatikusan a kis könyvecskéért nyúlok, és letörlöm róla a port.
  A kezemben tartott naplót bámuljuk mind, miközben óvatosan kinyitom, és olvasni kezdem az elhalványult betűket valahol a közepén.

" A legnagyobb titkom és bűnöm fekszik előttem az asztalon, de nem tudom megállni, hogy ne folytassam. El kell rejtenem Apa elől. Ha megtudná, megölne. Az ágyam alatti kilencedik deszka mögött tartom ezt a naplót. Ő azt mondta, itt biztonságban lesz.
  Ma is találkoztunk az erdőben, a kilencedik fűzfánál, a patak partján. Hazudnom kellett, hogy kimehessek Hozzá. Elmondtam neki, mire figyelmeztetett tegnap Mary a bálban. Azt felelte, Mary mindig is féltékeny volt rám, mert szebb vagyok, és mert Ő engem választott.
- Mire választottál? - kérdeztem.
- Nagy dolgokat viszünk majd véghez. Te más vagy mint a többi fonnyadt virágszál, aki egyre szorosabbra húzatja a fűzőjét, hogy csinosnak tűnjön - mondta, a szemével csapdába ejtett, és már nem az akaratom döntött, hanem a kettőnk közti kapcsolat. Mindig furcsán összerándulok a tekintetétől, az ébenfekete szempártól, mégsem bírok elfordulni. - Te leszel a királynőm, a kezdete mindennek."

  Ezt a bejegyzést 1865. május 10-én írták, ahogy azt a vékony betűk hirdették az oldal margóján. Összehúzott szemöldökkel forgatok az elejére, hogy megnézzem hátha találok még más dátumot, vagy valami jelét annak, hogy mi lehet ez. Meg is lelem az első oldal alján: Anabel Reynolds naplója. 1862.
  A szemem sarkából a többiekre nézek, és látom, hogy ugyanolyan értetlenek. Sóhajtva kezdek magyarázni.
- A temetőben....volt egy sírkő. Az én nevemmel - közlöm.
- De te nem vagy  halott - néz rám furán Aaron.
- A dátum szerint majdnem két évszázaddal ezelőtt haltam meg - magyarázom nyugodt hangon.
- Hahh, mondtam én, hogy nem ember! - jelenti ki Eleanor önelégülten.
- Eleanor, moderáld magad légyszíves - forgatja Lily a szemét. - Nem mindenki szörny, vagy emberfeletti lény, akivel összefutunk. 
- De a nagy része az - von vállat Aaron. A következő pillanatban Arthur elordítja magát.
- Mi lenne, ha a lényegre koncentrálnánk? - mutat újra a láda irányába.
- Nyugi Arthur - lép be Melody. Eddig észre sem vettem hogy nincs itt.
- Nem Ana az, aki valaha naplót írt. Mármint nyilván rokonok, de a kettő nem ugyanaz a személy - motyogja az orrnyergét dörzsölgetve.
- Akkor ki? - szól közbe Sebastian.
- A helyzet az, hogy nem csak a nagyanyád szűrte össze a levet a sötét oldallal - fordul felém Melody. - Az egyik ősöd lépett félre először egy átkozott lélekkel. Az, aki a naplót is írta.
- És ez mit jelent pontosan? - érdeklődik Meliton a kanapén ülve szétterpesztett lábbal. - Ana is lelép majd egy kevésbé ronda Árnnyal, majd boldogan élnek amíg a pokol bugyraiban el nem égnek?
- Ugyan kérlek, Lucifer régi haverom - ironizálok. - Szerintem sokkal kedvesebben bánik a vendégeivel.
- Melody, honnan van tudomásod ezekről? - kérdi Arthur, direkt figyelmen kívül hagyva az évődésünket.
- A nővérem 17 évig volt egy Árny felesége. Volt időm utánanézni - válaszolja.
- Én inkább azt szeretném tudni, mit jelent ez Anára nézve - mondja Sebastian, miután leül mellém a földre.
- Azt, hogy választhat. Eldöntheti és el is kell majd döntenie, hogy melyik életet akarja élni.
- Ezt. Ezt az életet akarom élni, nem akarok Árny lenni, nem akarok olyan lenni, mint az apám - közlöm.
- Bár ilyen könnyű lenne - sóhajt fel Melody. - Sajnos nem tőled függ, hogy mikor kell választanod.
- Hanem kitől? - vonja fel a szemöldökét Meliton.
- Elég - szakítja félbe a beszélgetést Arthur. - Van némi dolgom a városban, holnap reggel jövök vissza. Addig is....jó lenne, ha mindenki elkezdene készülődni. Jövő héten megpróbálkozunk a börtönnel.
  Kijelentését felháborodott hangok követik, egyedül Eleanor tűnik elégedettnek, egyből odamegy Arthurhoz,  valószínűleg részletek reményében, de a férfi leinti. Közben Mr.Harris jó nagyot húz az üvegéből, és maga elé dörmög :
- Nem így terveztem meghalni.
  Én Sebastiannal beszélgetek, de alig tudok odafigyelni rá, mert folyamatosan a sarokban vitatkozó Melitont és Melodyt nézem. Mindketten ingerültnek tűnnek, Melody felém bök az ujjával, Meliton pedig a hajába túrva mered rám.
- Ana? Hallottad amit mondtam? - integet Seb a szemem előtt.
- Mi? Ja, persze - hebegem, és újra Meliton felé pillantok, aki dühösen megfordul és faképnél hagyja Melodyt.
- Aha - méreget Sebastian, mire összeszorítom a fogam. Nagyon rossz előérzetem van.
  Zúgó fejjel indulok a kiviharzó Meliton után, meg sem hallom, hogy Seb utánam szól, Melodyt félrelököm az útból. A verandán érem utol, hálásan beszívom az erdő hűvös levegőjét.
- Várj már! - ragadom meg a karját, és szembe fordítom. - Mi történt?
- Semmi - feleli, de nem néz a szemembe.
- Tudod, hogy nekem elmondhatod.
- Mondtam már, nincs semmi. Nem történt semmi, nem akarok semmit, és nem tudok semmit. Csak... - akad meg.
- Csak? - kérdem bizonytalanul.
- Szerintem hagyjuk ezt - mondja hűvösen.
- Ezt? Mit?
- Hasznos volt, hogy eljöttél velem a temetőbe, de most már minden visszatérhet a régi kerékvágásba - hadarja egy szuszra. Amikor végre felfogom, mire akar célozni, hátrálni kezdek, mintha meglökött volna.
- Úgy érted, mielőtt megcsókoltál? - sziszegem dühösen. Összerezzen, de egyéb jelét nem adja, hogy hallotta, amit mondtam.
- Jobb lesz mindenkinek - mondja csendesen.
- Mindenkinek vagy neked? Mert nekem nem lesz jobb - motyogom, mire odalép hozzám. Bizseregni kezd a gyomrom, de nem veszem figyelembe.
- Jó - mondja az arcomba, érzem a leheletét. - Gondold azt, hogy önző vagyok. Gyűlölj, amiért átvertelek. Legyél olyan mint a többi lány. És ne gyere a közelembe.
- Komolyan azt gondolod, hogy ezek után még futnék is utánad? - kérdem felháborodva. - Nem semmi egód van.
- Ana. Most is reszketsz.
- Mert fázom! - fröcsögtem, és karba fontam a kezem, hogy ne látsszon mennyire remeg.
- Hát jó - hagyja rám, és eltávolodik. - Ne felejtsd el, amit mondtam.
  A meleg lehelete nyomán mintha tűvel szurkálnák az arcom, ahogy megcsapja a szél. Meliton még utoljára végigmér, majd besétál az erdőbe. Követem a tekintetemmel, de meggyőzöm magam, hogy nem érzek semmit. Már nem az én dolgom aggódni érte. És talán soha nem is volt az.
  Lily akkor talált rám, amikor kezdett sötétedni. Láttam rajta mennyire megrémíti a látvány, de nem szólt semmit, csak behúzott a házba. Magamra hagyott a szobámban, és bár nem mondta, szerintem azért nem maradt velem, mert tudta, hogy rá emlékeztet. Más körülmények között bántott volna, hogy bűntudatot ébresztek Lilyben csak mert a bátyjára hasonlít, de most képtelen voltam bármit is érezni.

  A legjobban azt utálom, mikor újra meg újra összeomlik a világom, mint egy kártyavár, és én nem tehetek semmit. Csak nézem, ahogy a vihar ledönti, és minden amit eddig felépítettem, egyetlen villámsújtotta kupacként fekszik előttem.
  Ilyen és ilyesféle gondolatok járnak a fejemben, miközben a szobám halványbarack falát bámulom. Képtelen vagyok az évszázaddal ezelőtti Anán, és a naplóján agyalni, Melitonon nem is akarok, olyan a koponyám, mint egy börtön. Most először érzem magam idegen rabnak a saját világomban.
  Elmúlik, tör egy hang a gondolataimba.
  Te voltál ugye?, kérdem Melodyt. Te vetted rá, hogy azt mondja, amit mondott.
  Nincs akkora hatalmam, hogy irányítsam az embereket. Ő maga döntött így, magyarázza.
  Aha, egy szavát sem hiszem. Miért fáj ennyire?
  Nagyon jól tudod, miért.
  Bárcsak, felelem.
  Három gyors koppanás üti meg a fülem. Ajj, ne már, nem akarok beszélni senkivel, de felkelek és beengedem a kint várakozó Sebastiant.
- Mi történt már megint? - sóhajtok fel rezignáltan.
- Semmi - feleli komolyan.
- Akkor miért jöttél? - értetlenkedem.
- Hogy veled legyek - mondja egyszerűen, és minden további magyarázat nélkül lehuppan az ágyamra.

  A számra tapasztom a kezem, hogy ne hallatsszon az elfojtott zokogásom. Sebnek köszönhetem, hogy eddig kitartottam, de ő sem tud tartós ideig megvédeni az érzelmeimtől.
- Ana? - szólít meg Sebastian, mire felé fordulok a sötétben, titokban letörölve azt a pár könnycseppet. Azt hittem, hogy alszik.
- Hm?
- Hazudtam - ásítja.
- Ezt hogy érted? - kérdem zavartan. Kezdem azt gondolni, hogy álmában beszél.
- Amikor azt mondtam, nem akartalak megcsókolni - leheli, majd egy mély lélegzettel álomba merül, egyedül hagyva engem a döbbenetemmel.