Sötétség

20 . fejezet

- Van kedved börtönlátogatásra menni?

- Na neeem - rázza a fejét hevesen Raven. - Ha elment az eszed, akkor megkérem a pasidat hogy kötözzön meg és zárjon el valahová, amíg el nem felejted ezt a hülyeséget, de én nem veszek részt az agymenésedben.

- Akkor egyedül megyek - jelentem ki. A szürke bőrű szeme dühösen villan, ahogy felém mozdul. Annyira gyors, hogy nem bírom követni, és mire észbe kaphatnék már a vállamat markolva szorít a falhoz.

- Nem mész a börtönbe sem ma, sem máskor. Megkeresed a vérfarkasodat, szépen lefekszel aludni és végigszunyálod az éjszakát, sőt, a délelőttöt is, és alaposan kipihened magad - mondja nyomatékosan a szemembe nézve, de szavai csak foszlányokban jutnak el hozzám. Nem tudom eldönteni, mitől érzem tompábbnak magam, mitől vesznek homályba az éles körvonalak. Csak Raven fekete szemét látom, ami mintha teljes egészében fel akarna falni, el akarna nyelni. Összeráncolom a homlokam mikor valami arany színű villanást vélek felfedezni a pupillája mögött valahol mélyen, talán épp az agyában végbemenő elektromos ingerületek által előidézett folyamatokat. Fenyőillat furakszik az orromba, szinte szédítő erővel száll az agyamba. Anya minden télen fenyőszirupot készített amikor Chicagóban laktunk, a suliba is szörpöt vittem magammal. Sokan nem bírták a borzalmasan édes, jellegzetes íze miatt, de én imádtam.

Újra azon kapom magam, hogy a folyosón álldogálok egy dhampír társaságában, aki a szemközti falnak támaszkodva mustrál különös tekintettel a szemébe lógó hollófekete tincsek mögül.

- Mit bámulsz így? - kérdem zavartan. Talán valami rosszat mondtam az előbb?

- Érdekes - állapítja meg, de nem ad magyarázatot. - Van valami terved mára?

Elgondolkozva nézek ki az ablakon. Besötétedett. Még itt is hallom a tücskök ciripelését, ami sok álmatlan éjszakát szokott nekem okozni. Gyűlölöm ezeket a zajos kis bogarakat, akiknek a legalkalmasabb ricsajt csapni amikor az ember aludni szeretne.

- Szerintem megyek és elnyújtom magam - ásítok behunyt szemmel. A fáradtság hullámokban árasztja el a testem. - Hol van Sebastian?

- Azt hiszem, a szobájában húzza a lóbőrt. Megúszta a fegyvercipelést - sóhajt fel teátrálisan Raven. - Arthur ki akarta szedetni velem a szögeket a falból.

- Mert Árnyálló acélból készültek - nyújtom rá a nyelvem, felidézve Arthur töredelmesen hosszú előadásait. - A neve zasprian. Ezzel van bevonva a pengék éle is. Arthur szerint a zasprian nem egyszerűen véd, hanem számos mágikus tulajdonsága is van, amivel megragadja a fegyvert forgató személy lényegét.

- Aha - dünnyögi unottan.

- Na, jó éjszakát! - intek, majd választ sem várva slattyogok végig Sebastian szobájához, és totál kómásan befordulok az ajtón. A fiú lassú, egyenletes szuszogása ha lehet még inkább elálmosít.

Szinte öntudatlanul hámozom le magamról a koszos ruhákat, a bordáimat ostromló, szüntelenül égető fájdalmat már meg sem érzem. A takaró alá bújok, majd azt magamra húzva araszolok közelebb Sebastianhoz a testhője után vágyakozva. A hátához gömbölyödöm, és azonnal álomba merülnék, de mocorogni kezd. Néhány pillanattal később beburkol a meleg, bársonyos bőrrel borított acélos karok fonódnak körém, és közvetlenül a fülem mellett hallom a mély mormolását. Az utolsó dolog amire emlékszem, hogy megkönnyebbülten sóhajtok, és kényelmesen a karjába fészkelem magam.

***

Ébredéskor mindent elönt a vörös szín. Percekbe telik rájönnöm hogy szemhéjam belső felét látom, melyet lángba borított a fejemre vetülő napfény. Sebastian szobája viszont nyugatra néz. Továbbra is csukott szemmel ráncolom a homlokam. Ennyit aludtam volna?