Sötétség

2 . fejezet

Egy. Kettő. Három.
Szünet.
Egy. Kettő. Három.
Magamban számolom a csepegő víz hangját. Monoton, és idegtépő hang. De jelenleg ez az egyetlen, ami biztos a közelemben, és elvonja a figyelmem a fájdalomról. Kemény felületen fekszem, a fejem lüktet az ütésektől és a kimerültségtől. Érzem, hogy figyelnek, de nem merem kinyitni a szemem. Egy gyengéd érintés az arcomon, egy lehelet megmozgatja a hajam.
- Ana - suttogja egy ismerős hang. Erre már felnézek, és megpillantom Sebastiant, ahogy előttem térdel. Rémes állapotban van, mindenhol véraláfutások és duzzanatok. Ütések nyomai. A nézéséből ítélve én sem vagyok jobb állapotban.
- Seb - mondom neki, - nagyon fáj.
- Megnézhetem? - fogta meg gyengéden a karom, majd a fogai közé kapta az ajkát, és halkan füttyentett.
- Mi az? És hol vagyunk? - esett le, hogy van rosszabb is egy törött csontnál.
- Maradj nyugton egy percre. Helyre kéne rakjam a karod, de nincs semmiféle fájdalomcsillapító ebben a koszfészekben.
- Semmi baj, csak...csináld. Tudod, mintha letépnél egy sebtapaszt - biztatom, noha még számomra is idegen módon remeg a hangom.
- Mindig is tudtam, hogy nem vagy nagy orvospalánta - mered rám. - Oké, vegyél egy nagy levegőt amikor mondom és tartsd bent.
- Oké - bólintok.
Sebastian megragadja a karom, kiegyenesíti valamennyire, aztán szól, hogy vegyek nagy levegőt. Még az oxigén sem készített fel eléggé a nyilalló, éles fájdalomra, a hangra, ahogy a csont helyre kerül, a kitörő sikolyomra meg pláne nem. Seb a karjába vesz, és nyugtatgat, én pedig próbálom elcsendesíteni a szipogásom, miközben ő beszél.
- Ismered a görög mitológiát, nem? - kezdi Sebastian. - A Tartarosz az alvilági börtön, ahol Hádész uralkodik. Ez a hely....ez az Árnyak "Tartarosza". Egy börtönben vagyunk, ahová nem hiszem, hogy élő ember valaha betette a lábát. Ki jutni meg főleg nem juthatott ki senki.
- Istenem - meredek rá. - Tényleg ennyi volt?
- Nem, Ana, nincs vége - rázza meg a fejét Sebastian. - Kiviszlek innen, ha beledöglök is.
- Meg mondanád, hogyan? - vonom fel a szemöldököm. - Baszki azt sem tudjuk, hol vagyunk vagy miért, még egy rohadt ablak sincs ebben a veremben.
- Volt már rosszabb is... - folytatná, de a pillantásom arra készteti, hogy meg változtassa amit mondani akar. - Na jó, nem....Nem volt még rosszabb.
Elkezdtem körbe járni a helységet a tekintetemmel. Csupasz kőfalak vettek körül, szemben pedig egy ránézésre vaskosnak tűnő vas ajtó. Sehol egy ablak, vagy egy rés, sehol egy nyoma a halvány reménynek. Egy pillanattal később esett le, hogy a félhomályt egy középen elhelyezett pislákoló gyertyának köszönhetjük, ami egyedül igyekszik leküzdeni a fojtogató sötétséget.
Lehunyom a szemem, és nekidőlök a falnak. Hát tényleg nincs esély?

- Nicsak, Csipkerózsika, nem mondták még neked, hogy vendégségben illetlenség elaludni? - tör be egy hang a rémálmaim közé.
Felnézek, a döbbenettől kis híján a lélegzetem is eláll. Egy korombeli fiú állt a cellánk közepén. Mit keres egy EMBER az Árnyak börtönében? Magas volt, fekete hajjal és elképesztő zöld szempárral. Magabiztosan állt, megvetően vigyorgott körbe. Sebastian is gyanakodva méregette, majd közém és a fiú közé állt.
- Hagyd békén - mordul rá.
- Ugyan, vérfarkas, te sem gondolod komolyan, hogy lemondok egy ilyen ízletes falatról, főleg, ha ilyen gyenge - néz Sebre lesajnálóan a fiú.
- Mégis miről hadoválsz? - bámul rá értetlenül Seb.
- Ne áltassuk egymást, kutya. Pontosan tudod miről beszélek.
Mivel továbbra is furán bámulunk rá, a fiú hitetlenkedve megrázza a fejét.
- Vagy talán mégsem tudod? - húzta össze a szemét.
- Beszéljél már érthetően - förmedek rá.
- Türelem, Csipkerózsika - intett le.
Már épp nyitom a szám, hogy valami nyomdaterméket nem tűrő szöveggel válaszoljak, mikor észreveszem, hogy Sebastian némán megrázza a fejét.
- Hogy lehet az - folytatja a fiú, - hogy vérfarkas vagy, de fogalmad sincs a néped mocskos múltjáról?
- Tessék? - döbben le Sebastian.
- Még sosem hallottad a legendákat, kutya? A néped még az enyém előtt született, amikor még az Árnyak nem fedezték fel ezt a világot. Majd jöttünk mi...
- Mi vagy te? - szólok közbe.
- Nincs hivatalos név arra, ami vagyok. Egyesek a természet, az erdő gyermekeinek neveznek, mások ezt cáfolják, megint mások ennél egyszerűbb kifejezést használnak: tünde.
Néhány másodpercig nem jutunk szóhoz a döbbenettől.
- De...nem úgy nézel ki mint egy tündér - mondom.
- Mert nem tündér vagyok, hanem tünde. Hegyes kis füleket vártál? Hosszú hajat, meg virágokkal díszített öltözéket? Sajnálom, hogy elkeserítelek, szívem, de a tünde egy egész más kategória. Ja, és mindazonáltal a fogvatartóitoknak tartozom hűséggel.
- Hogy vagy képes azokat szolgálni, akik elpusztítják ezt a világot? - kérdi Sebastian undorodva.
- Ne tégy úgy mintha szent lennél, vérfarkas. Az őseid az enyémekkel háborúztak a területekért, hálátok jeléül majdnem kiirtottátok a tünde fajt, ártatlan gyerekekből állt a vacsorátok - mered dühösen rá a fiú.
- Te most komolyan az ezeréves múltat hánytorgatod, miközben egy rohadt börtönben ülünk? - szólok. - Már megbocsáss, de ha idegen fajok történelem órájára vágyom, inkább guglizok vagy valami.
- Mert fogalmad sincs milyen...Elképzelted már valaha, milyen egy holttestekkel borított mezőn sétálni, az özvegyek síró kórusát hallgatni, árva gyermekek könyörgését nézni és.....
- Elég legyen, Meliton - hatolt a fejünkbe egy sziszegő hang. - A lánynak igaza van, nem azért szolgálsz, hogy mesékkel szórakoztasd a rabokat.
Végigfut a hideg a hátamon, látom, hogy Seb is irtózik. Meliton meg sem mozdul, csak a fogát csikorgatja, végül fejet hajt. Abban a pillanatban be is lép a hang gazdája.
Rövid egy év alatt elég Árnyat láttam már, de egyik sem volt ilyen ronda. Eleve nem szép teremtmények arctalan képükkel, fekete karmaikkal, szakadt csuhájukkal és tinta szagot árasztó, lebegő testükkel. Viszont erre elég egy pillantást vetnem, hogy úgy érezzem a végtelen feketeségbe zuhanok.
- Az volt a feladatod, hogy el hozd őket a kriptába - folytatja az Árny. Olyan a hangja, mint amikor a szemetet söprik kora reggel az utcákon.
Gyors pillantást vetek Sebastianra. Meg sem rezdül, csak az ajkát szorítja össze, ami nála az idegesség jele.
- Igen - feleli Meliton. - De mint látod, a lány elég gyenge. Nem tudtam, kibírná-e az utat gyalog.
Mi van?! Dühösen rámeredek. Ez a seggfej úgy állít be, mintha egy gyenge virágszál lennék, akit a legkisebb szél ledönt a lábáról! Épp a kivégzését próbálom lejátszani a fejemben, de elvonja a figyelmemet, hogy közben az Árny alaposan végigmér, majd megszólal.
- Akkor sajnos neked kell cipelni - mondja Melitonnak, mire az tiltakozni kezd, de az Árny leinti. - Ez az első figyelmeztetésed.
Meliton dühtől izzó tekintettel néz rám, majd különösebb kecmec nélkül felemel a földről. Az utolsó percben sikerül lenyelnem a fájdalommal keveredő meglepettség hangjait. Eközben az Árny tarkón ragadja Sebastiant, lehúzza a fejét, majd bilincset rak a csuklójára. El indulunk.