Sötétség

10 . fejezet

"Visszamegyek a sötétségbe."
  Ezek voltak az utolsó szavak, amiket Meliton hátrahagyott nekünk, mielőtt eltűnt. Mindenki a nappaliban ül, és a dühöngő Arthurt hallgatjuk.
  A papírdarab az én kezemben van, már teljesen rongyossá vált izzadt tenyeremben. A másik kezemet Sebastian fogja. Most először nem nyugtat meg az érintése. Nem merek senki szemébe nézni. Tudom, hogy mit jelent a három szó. Pontosan tudom, hiszen elmondta nekem. Már akkor tudta, hogy el fog menni.
- Ez rá vall - rója Arthur a köröket, mint egy keselyű. - Persze, hogy a legnagyobb szükségben húzza el a csíkot!
- Elég! - kiáltom dühösen. - Azzal, hogy savazod, nem jutunk előre.
- Van egy olyan érzésem, hogy te tudsz valamit - áll meg velem szemben a férfi. - Mondd el.
Lehajtom a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem fogom elmondani, mit beszéltünk Melitonnal. Nem akarom. Hazudok.
- Csak mondta, hogy a börtön egyenlő a sötétséggel - felelem. - Szerintem visszament oda.
Látom, hogy Lily a tenyerébe temeti az arcát, Melody pedig engem fürkész.
- Igazat mond? - fordul Arthur Melody felé. A nő bólint, de abból, ahogy utána rám néz tudom, hogy rájött valamire.
- Na és ha visszament? - kérdi Karen keserűen. - Talán feltámadt a nem létező lelkiismerete.
- Kussolj be! - rivall rá Lily.
- És ha nem, mi lesz? - feleli a lány nyugodtan.
- Ha nem, nincs itt keresnivalód - meredek rá. - Itt mindenki próbál összehozni valamit, akár tetszik, akár nem, Meliton is. Egyedül te jössz hátulról.
- Ez nem igazság! - üvölti Arthurnak, miközben felém mutogat. - Sokkal régebb óta vagyok itt, mint ő! Sokkal többet vesztettem! Mégis rá hallgattok! Miért?
- Egyetértek - lép elő Eleanor, és Karen vállára teszi a kezét. - Miért hallgatnánk rá? Csak egy taknyos, akiről azt sem tudjuk micsoda.
- Ez a taknyos megjárta a poklok poklát, most meg a bizalmatlanságunkkal kínozzuk - szól közbe Chris, aki mellettem ül a kanapén, most pedig óvón átöleli a vállam.
- Köszönöm - suttogom, hogy csak ő hallja. Válaszul megszorongat.
- Oké, mindenki sűrgősen nyugodjon le! - emeli fel a kezét Arthur. - A legjobb, ha most alszunk egyet, reggel világosabban látjuk majd a dolgot. És nehogy hülyeséget csináljatok - teszi hozzá, majd kimegy a szobából.
  Épp elérném a szobámat, amikor valaki megragadja a karom, és beránt a kamrába. Élesen felkiáltok, de egy tenyér szorul a szájamra. Megcsap a levendula illat, és lenyugszom. Melody.
- Hadd halljam, mi van azzal a fiúval - suttogja, és vörös haja a félhomályban is világít.
- É-én nem tudom - motyogom.
- Persze - bólint. - Fél óra múlva gyere a szobámhoz, és kopogj háromszor. Sok megbeszélnivalónk van.
  Azzal el is tűnik a szemem elől. Kifújom a bent tartott levegőt. Ez is érdekes éjszakának ígérkezik.

  Háromszor kopogok, majd várok. Az ajtó kinyílik, a gyengén megvilágított helyiségben körbenézek. Mindenfelé furcsa szimbólumok, füstölők, és más gyanús kellékek vannak. Melody egy sereg gyertya közt ül törökülésben, nekem háttal.
- Ööö - közelítem meg óvatosan. Mi van, ha a Sátánt idézi meg éppen?
- Ó, hidd el ahhoz sokkal több gyertya, meg egy-két véráldozat is kéne - kezd el nevetni, és a frászt hozza rám.
- Hogy MI? - esik le az állam.
- A Sátán megidézéséhez - mondja természetes hangon.
- Te hallod a gondolataim?!
- Nem csak a tieid szívem, hanem mindenkiét ebben a házban.
- Mi vagy te? - hátrálok rémülten, amíg a falnak nem ütközöm.
- Ne félj tőlem - tápászkodik fel egy kedves mosollyal az arcán, és kinyújtja felém a kezét. Nem tudom, miért, hagyom hogy magával húzzon a leterített szőnyegre. Ahogy rám emeli a tekintetét, meglátom, hogy egyik szeme rendes kék, a másik jádezöld.
- Én egy amolyan Spiritualista, vagy ha úgy jobban tetszik Látó vagyok. Ez azt jelenti, hogy normális ember vagyok, néhány érdekes képességgel - magyarázza, közben pedig a tenyeremet simogatja.
- Mint a gondolatolvasás?
- Igen, gyorsan kapcsolsz - nevet fel. - De sokszor túlságosan lassan.
- Mi?
- Ismertem édesanyádat - mondja, figyelmen kívül hagyva a kérdésem. Ha lehet, még jobban ledöbbenek.
- De...Hogy? Vagy honnan? Tudod, mi vagyok? És mi van az apámmal? - szorítom meg a kezét.
- Aú - húzza el tőlem. - Onnan ismerem, hogy...szóval én vagyok a nagynénéd.
- Tessék?!
- Emily a nővérem volt - ismétli.
- Nem is hasonlítotok - mondom hitetlenkedve.
- Oké, féltestvérek vagyunk. Jézusom, pont olyan szőrszál hasogató vagy, mint ő - ráncolja az orrát.
- Asszem' hányni fogok - torzul be az arcom, és erősen szédülök.
- Jajj ne, most mostam ki a szőnyegemet, azok a párnák meg eredetiek, Perzsiából - ütögeti a hátam. - Emlékszel, mikor kiskorodban benyomtál két doboz fagyit, és egész éjjel hánytál? Na, most nagy vagy, légyszi tartsd vissza.
- Honnan tudsz róla? - kezdek nevetni.
- Mindent tudok rólad - vigyorog. - Azt is, amit te nem. Anyukád úgy gondolta, hasznos lehet egy kuruzsló ismerős. Minden hónapban írt egy levelet. Mindegyikben a kislányáról áradozott. Rólad.
- Miket tudsz még rólam, amit én nem? - kezdem faggatni.
- Mit mondtam neked, amikor először találkoztunk?
- Azt, hogy nem vagyok sötét. De nem értem - vonom össze a szemöldököm.
- Az volt a kérdés, hogy mivel apád félig Árny, mi vagy te? - magyarázza. - Nos, van ez a kis tehetségem, hogy megérezzem az emberek kisugárzását. Te vagy az egyik legfényesebb, akivel valaha találkoztam. Kicsit sem vagy olyan, mint az apád.
- Ez azt jelenti, hogy világítok, mint egy karácsonyfa, vagy mi?
- Nem éppen. Jó vagy. A fény oldalán állsz. Ugyanolyan erősen ragyogsz, mint a srác, aki lelépett - méreget hunyorogva.
- Mit akarsz tudni? - sóhajtok fel, mert rájövök, hogy ettől a nőszemélytől úgysincs esélyem megszabadulni.
- Milyen igazad van! Mindent tudni akarok.

- Te aztán jól megkavartad a dolgokat - néz rám Melody szemrehányóan.
- Én nem csináltam semmit - tiltakozom. - Csak beszélgettem, eskü.
Kezdem megbánni, hogy mindenről beszámoltam neki. Ráadásul beszélgetni sem volt olyan könnyű vele. Nem tudom, miért nem jutott eszembe korábban, hogy ne próbáljak egy gondolatolvasó személynek hazudni. Ja, hogy eddig nem is ismertem ilyen személyt.
- Te igen - fújtat. - Van fogalmad, mennyire megkavartad itt a dolgokat, amikor idejöttél? Majdnem szétrobbant a fejem a sok indulattól és érzésektől, amiket kiváltottál.
- Én?!
- Igen, te. Olyan vagy mint az anyád. Ránézésre normális, mégis lehetetlen bárkinek is figyelmen kívül hagyni - nevet kínosan.
- Mégis, milyen hatásom van nekem az emberekre? - röhögök gúnyosan.
- Oké, én nem mondok semmit - teszi fel a kezét védekezően.
- De..
- Nem!

  Egy életre elegem van a fura szerzetekből, morgom, mivel tudom, hogy Melody figyel.
  Jellemző, hogy pont akkor nem tudok parancsolni a gondolataimnak, amikor tudom, hogy más olvassa őket. Hiába nem akartam, felidéztem magamban a gyerekkorom, aztán az összes jó pillanatot Sebbel, az apám tekintetét a börtönben, Meliton beszólásait és Karen gyűlöletét. Imádom az agyam, komolyan.
  A babzsák fotelen ülök a szobámban. Chris szerezte be nekem a zsákot még a múlt héten, hogy gyógyítson. Az ablakon beömlő holdfény fehér négyzetét figyelem a padlón.
  Valami nekicsapódik az ablakomnak, mire ugrok egyet. Várok, de újra hallom. Görcsbe állt gyomorral közeledem. És meglátom. Az alak a fán, akit tegnap is észrevettem. Ez az alak nem más, mint Meliton.
- Te hülye pöcsfej! - nyitom ki az ablakot. - Van róla fogalmad, hogy megijedtem? És hogyhogy így eltűntél? Lilyre nem gondolsz?
  Nem felel, csak beugrik mellém macskákat megszégyenítő módon. Az arca feszült, a szeme egy szoboré is lehetne. Nyoma sincs a korábbi lazaságnak. Mi a franc történt vele?
- És miért vagy az ablakom előtt, mint valami perverz kukkoló? - faggatom tovább.
- Hidd el, ha kíváncsi lennék rád, már nem lenne rajtad ennyi ruha - horkant fel. Legalább tudom, hogy tényleg ő az.
- Aha, nem gondolod komolyan, hogy hagynám - hadarom unottan.
- Mi lenne, ha ezt a párbeszédet máskor folytatnánk, amikor egyedül vagyunk az egész házban? Csak mert most velem kéne jönnöd.
- Neked elment az eszed - nevetek feszülten. - Elmész szó nélkül, aztán megjelensz éjjel az ablakomban, mint egy kukkoló, most meg el akarsz rabolni.
- Nem akarlak elrabolni - ismétli türelmetlenül. - Figyelj...
- És honnan szeded azt, hogy...
- A rohadt életbe, kussolj már - ránt magához, és az ajkamra tapad. Ez egyszerűen nem igaz!
  Mindkét karja vaspántként szorít magához, esélyem sincs, ő az erősebb. El akarom tolni magamtól, ki akarom dobni az ablakon, hogy megnézzem, úgy landol-e mint egy macska, vagy szétkenődik az aszfalton. De képtelen vagyok rá, és ez annyira feldühít, hogy az ajkába harapok. Felszisszen, de még mindig nem enged el. Pokolba ezzel az emberrel!
- Idióta! - fújtatok, és igyekszem annyi méltóságot összeszedni vörösen izzó arcommal, amennyit csak tudok.
- Na, most hogy figyelsz - vigyorodik el. - Bízol bennem?
- Hát nem tudom. Kéne?
- Ja. Eljössz velem?
- Ja.