Sötétség

29 . fejezet

A betűk szépen lassan masszává olvadnak előttem. A szívdobbanásaimat számolom, mert nem tudom mihez kezdhetnék még. Levegőre van szükségem.

- Én most... asszem megyek. Elnézést. - Elyssa arca nélkülöz mindenféle érzelmet amikor a hasamra szorított kézzel kiviharzom a helyiségből. Nem bírok eligazodni az épületben, ezért megkeresem a legközelebbi lépcsőt és elindulok felfele, egyre csak magasabbra. Folyosók, jellegtelen termek, lépcsősorok és újabb folyosók követik egymást. Egy népes tündékből álló csoportba botlom, és az egyikük vállának ütközöm, amikor elhaladok közöttük.

- Vigyázz már! - vakkantja a ruházatát igazgatva, majd félresöpri szőke tincseit és megpillantja az arcomat. - Te?! Nem szabadna itt lenned.

- Köss a betonba! - vágok vissza és megszaporázom a lépteimet, de a sarokra érve még hallom, ahogy az egyik tündelány halkan megjegyzi Firónak: - Ilyenek az emberek, drága. Nem értem, hogyan engedheti Elyssa az ilyen csőcseléket az otthonunkba.

- Fogd be, Myra - válaszolja Firo. - Mi sem vagyunk sokkal jobbak náluk.

Eljátszom a gondolattal, hogy visszaforduljak és megmutassam a lánynak, egész pontosan milyen fajta csőcselék is vagyok, de a rohanástól elgémberedett lábam beleakad az utolsó lépcsőfokba és szétterülök a padlón. Érzékeny vállam fájdalmas tiltakozással adja tudtomra, hogy nem szíveskedik ilyen erejű ütést felfogni, ami azért bizarr, mert edzések közben egy pillanatra sem kíméltem, hogy kiküszöböljek minden gyenge pontot, minden rést a páncélon. A tested rólad mesél, és aki érti a nyelvét, úgy olvass belőled mint egy nyitott könyvből. Ne hidd, hogy egyetlen pillanatig is habozni fog, amikor felhasználhatja ellened.

A padlás előtt egyetlen fényforrás sem ég, és a fülemre hagyatkozom. A hatalmas épületben még egy sóhajnak is irtózatos visszhangja van, most viszont csak az általam keltett zajokat hallom. A sötétben kitapintom a feljárót és egy határozott rántással kiszabadítom a létrát, ami hangos csikorgás kíséretében a kőpadlónak vágódik és a fokokból finom szerkezetű por száll fel a rázkódástól.

Elszámolok tízig mialatt elhal a zaj, majd lassan felkapaszkodom a padlásra és megkeresem az egyetlen halovány lámpát, aztán a tetőre nyíló ajtót.

Mélyen beszívom a talaj nedves illatát a friss levegővel, majd letelepedem a kátrányszőnyegre és görgetni kezdem az ujjaim között az apró cetlit. A fejem fölött csillagok milliárdjai hunyorognak,  a Tejútrendszer fényes sávja kettészeli a sötétkék hátteret és színes összevisszaságban uralja az éjjeli égboltot, míg alatta aranyszínű lámpások világítják meg a kert dús növényzetét, a fák alatt kóborgó tündék árnyéka a lombokra vetül.

Nem kell újraolvasnom az üzenetet, hogy tudjam: hajnalban ott leszek abban a bányában. Elyssa döntésről beszélt, de nekem nincs választásom, és ez az amit sem a Vadászok, sem a tündék nem tudtak felfogni, de talán még Lily sem. Tudom, hogy Aaron ugyanezt tette a családjáért amit én most, ahogy Meliton is a bátyját választja minden egyes nap. Raven pedig minket. Amikor a dhampírra terelődnek a gondolataim, egy terv körvonalazódik meg a fejemben. Bízom Raven képességeiben, hiszen valahogy mindig megérezte ha rá volt szükségem.

Egy óra elteltével hallom meg a lépteit és hangos szitkozódását, miközben felkapaszkodik a lépcsőn, majd repdeső szénfekete tincsekkel lehuppan mellém.

- Van fogalmad arról - méltatlankodik -, mibe került ez nekem?

- Nem, de biztosan elmondod.

- Ez a hely egy kicseszett labirintus - fonja össze a karját, triskel tetoválása megvillan szürke bőrén. - A megszállott pasid meg végigüldözött a kerten. Ez sosem szokott lazsálni?