Sötétség

23 . fejezet

Bárhová nézek, mindent ujjnyi vastagságú por borít: a letakart bútorokat, az ónix párkányt és a padlót. Könnyed mozdulattal suhanok ki a homályos folyosóra, melynek koszos falait kőből és márványból faragták, és foltokban tapéta borítja őket. A lüktető csendet hangfoszlányok törik meg, melyek változó erősségű hullámokban jutnak el hozzám. Megpördülök a hangok irányába és döbbenten fedezem fel, hogy nem hagytam lábnyomokat a porban. Kinyújtom a kezem hogy megérintsem a falat, és felkészülök a hideg kő csípésére, ez azonban elmarad, ujjaim úgy hatolnak át rajta mint kés a vajon. A hangok elhalkulnak, majd egy eddiginél is hangosabb sikoltás hasít a levegőbe.
- Ana! Segíts! - könyörög valaki anya hangján, mire megtorpanok. Ez lehetetlen. Anya halott. Nyilván álmodom.
- Merre vagy? - felelek neki, és elindulok a sötétben tapogatózva. Csak két méterig látok el magam körül, mintha a saját testem bocsátana ki fényt.
- Ana! - szólít újból, én pedig jobbra fordulok a következő elágazásnál. A fülemben zúgó vér és a saját zihálásom eltompítják a többi zajt.
- Segíts! - súgja a hang, majd őrjöngve felüvölt: - Segíííts!
- De hogyan? Hol vagy?! - ordítom a fülemre tapasztott kézzel.
Válaszul elvakít egy lámpa fénye, és amint szemem alkalmazkodik, megpillantom magam előtt a félreismerhetetlen világosbarna fürtöket, melyeket nem is olyan régen a kezemmel tapinthattam. Először nem fogom fel, miért találom bizarrnak Sebastian testhelyzetét, aztán észreveszem a plafonba mélyesztett karikákról lógó láncokat, melyekkel csuklóit hátrafogták. Fejét a mellére hajtja, és szagatottan lélegzik, meztelen felsőtestén véres horzsolásokat fedezek fel. Mögötte pedig nem más áll mint...
- Melody! - szólok rá parancsoló hangon, miközben közelebb araszolok a fiúhoz.
A nő nem adja jelét, hogy hallaná a hangom, és a magasba emeli a kezében tartott tárgyat. Fáziskéséssel ismerem fel az ezüst csatokkal díszített ostort, mely a másodperc tört része alatt kíméletlenül lecsap. A zsigereimben érzem Sebastian bőrébe maró és testén végighullámzó perzselő lángnyelveket, melyet az ezüst érintése okoz.
A fiú teste megfeszül, miközben hörögve szívja be a levegőt.
- Áruld el nekem - súgja a fülébe a nő. - Mondd el hol van a barátnőd és abbahagyom!
Vörös tincsei akár a rézhuzalok csillognak a neonlámpa fényében, ahogy türelmesen várja a választ.
Odasietek Sebastianhoz és a tenyerembe fogom verejtéktől nedves arcát, noha tudom hogy nem érzi.
- Nem lesz semmi baj, hallod? Mon-mondd el neki. Nem érdekel ha rám talál. Mondd el, hogy visszakaphassalak.
Ködös tekintetét remegve emeli Melodyra, érzem, mennyire közel áll ahhoz, hogy elveszítse eszméletét a fájdalomtól.
- Bízott magában - nyögi rekedten -, és maga elárulta. Felőlem öljön meg, de egy ujjal sem érhet hozzá!
- Igazán nem vagy abban a helyzetben hogy fenyegetőzz, kutya - köpi a szavakat Melody.
Sebastian zihálva igyekszik megtartani magát, azonban reszkető izmai nem bírják el tulajdon súlyát, és felelet helyett fulladozva köhögni kezd. Vér pettyezi alatta a köveket.
- Mindig is érdekelt, mit láttok bennük - tűnődik a nő, miközben ráérősen szemügyre veszi a korbács nyelét.
- Annyival jobb magánál... - harapja el a mondatot Sebastian.
- Mintha csak őt hallanám! - mordul föl utálkozva Melody.
- Kicsodát?
- Abrahamet. Ugyanezt mondta nekem mikor azt a kis fruskát, Ana anyját választotta helyettem.