Sötétség

30 . fejezet

Ha megváltoztathatnék egyetlen dolgot, ami megtörtént, örökre eltörölném a pillanatot, amikor elengedtem Sebastian kezét azon a hajón, és átmásztam a szélben himbálózó árbocra. Vagy sosem lépnék ki a nappaliból, és nem hagynám magára anyát.

Nyitott szemmel meredek a szobám mennyezetére, mert félek visszaaludni, és széthúzom a selymes drapériákat, hogy a fény elárassza a helyiséget és elűzze a sarokban táborozó baljós árnyakat. Ismételten lejátszom magamban életem szánalmas kis filmjét, de egyre zavarosabbá válik a helyzet, és megállapítok valamit, amit már eddig is tudtam: egy nagy káosz az egész.

Bár tudnám, ki állítja fel a falakat, amikbe lépten-nyomon beleszaladunk. A temetőben talált napló egy nagy zagyvaság, egy unatkozó viktoriánus hölgy romantikus képzelgése, akinek sírkövén az én nevem virított, és akinek a könyvecskéjét Melody elég fontosnak találta ahhoz, hogy magával vigye. Aztán ott van a kő, amiről senki nem tud semmit, és a rituálé, amihez elengedhetetlen az én vérem. Melody szerint.

A nagy képet próbáljuk összerakni, de közben kihullanak a kezünkből a szilánkok, amelyek egésszé teszik.

A fürdőszobában letépem magamról az átizzadt felsőt és bevágom a kis szekrény mögé, majd belépek a zuhany alá, hogy lemossam magamról a koszt és a mentolos illatot. Nekidöntöm a homlokam a hideg csempének és addig engedem magamra a forró vizet, amíg görcsölő izmaimból fokozatosan elpárolog a feszültség.

A tükörből egy dühös és undorodó zombi néz vissza rám, de egy gyors mozdulattal leakasztom a falról és elfordítom, majd előkotrom a zsákomból a ruháimat. Még mindig nem pakoltam ki, az üres szekrények és érintetlen dísztárgyak miatt hotelszobának tűnik a helyiség, egyedül a rendezetlen ágy és az egyik székre akasztott szennyesem utal a jelenlétemre.

Amint felöltöm a sötét, erős anyagú nadrágot és a fekete ujjatlan blúzot, határozott léptekkel masírozom végig a folyosón, nedves hajamból a kövekre csöpög a víz. Az udvar továbbra is kaotikus állapotban van, a holttestek és a törmelékek azonban eltűntek, a keleti szárny melletti dombról halotti máglyák szürke, fojtogató füstje száll fel és válik semmivé a tiszta levegőben.

A szétzúzott főlépcsőn tündék egy csoportja sürgölődik, köveket és maltert hordanak, hogy helyrehozzák a károkat. Az oszlopokat már kijavították: a repedéseket betömték, a hiányzó darabokat pótolták, a cifra mintákat egy fehér bajszos öregember restaurálja a maga tempójában.

Belépek a csarnokba, a beszélgetés moraja pedig olyan hirtelen szűnik meg, hogy zúgni kezd a fülem. Ismerősöket keresek a megviselt tündék tömegében, akik hamuszín arccal bolyonganak az oszlopok közt, jelenlétemre viszont egyetlen nagy csoportba gyülekeznek, és lassan körülvesznek, mint az áldozatukat cserkésző vadak.

- Nincs itt keresnivalód - szólal meg végül egy szőke lány mögöttem. Azonnal meglátom a hasonlóságot közte és Firo között, de a karján éktelenkedő hosszú vágásokat sem bírom figyelmen kívül hagyni. Pislogok néhányat, hogy megpillantsam a igazi alakját, és valóban, a fiatalság leple mögött egy ingerült középkorú nő mereszti rám kék szemeit.

- A barátaimat keresem - szólalok meg rekedt, de elszánt hangon.

- Ők velünk gyászolnak - vakkantja a nő mögül előbukkanó férfi, és körbetekint társain, akik szintén feltápászkodtak priccsükről, hogy bekerítsenek. Köztük van az őr, akit hajnalban leütöttem. - Ha viszont az ősembert és a félszerzetet keresed, akivel jöttél, ők lent rohadnak a tömlöceikben.

- Aymar! - A terem végében felcsattanó hangot mindenki felismeri, és a tömeg utat nyit a felénk lépdelő Melitonnak. Halványzöld, a nyakánál kigombolt felsőt visel, aminek ujján ezüsttel hímzett minták díszelegnek, gallérján számomra érthetetlen írásjelek virítanak és egészen a mellkasáig beborítják, ahol aztán égitesteket és csillagrendszereket ábrázoló ezüstfolyamba torkollanak.