Sötétség

3 . fejezet

  Ahogy kilépünk az ajtón majdnem lezuhanok az alattam terjeszkedő ürességbe. Sebastian nem túlzott, mikor azt mondta, ez egy börtön. A kerek épületben a fal mellett cellák sorakoznak. A szélén található peremen lehet egyre lejjebb ereszkedni a mélybe, ahová szem már nem lát el. Úgy érzem magam, mintha egy kútban lennék. Az sem nyugtat meg, hogy Meliton a karjában visz. Vajon megfordul a fejében, hogy egyszerűen ledobjon?
  Sebastian sincs jobb helyzetben, az Árny úgy vonszolja maga után, hogy attól kezdek félni, a bilincs egyszerűen leszakítja a kézfejét.
  Lefelé megyünk, sorban elhaladunk a többi cella előtt is. Kis híján felsikoltok, ahogy a cellákban lévő rabok, meghallva lépteinket, belülről nekirontanak az ajtójuknak, a vasnak puffanó testek bizarr kakofóniáját idézve elő.
- Miért szolgálod őket? - suttogom Melitonnak. Igyekszem figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy az egyik karja a combom alatt van, a másikkal pedig szorosan tartja a hátam.
Nem felel, csak a fogát csikorgatja.
- Mit ígértek neked cserébe? - folytatom.
- Nem vagyok köteles felelni - válaszolja.
- Akkor engedj el - förmedek rá. - Gyerünk, dobj csak le, inkább halok meg a te kezed által, mint egy Árnyé miatt.
- Te őrült vagy - mordul fel, de látom a szemén, hogy valójában szórakoztatja. Tuti gyerekesnek tart.

  Végre leérünk az "alagsorba", majd tovább megyünk egy szűk folyosón. Először nem tűnik fel semmi különös, majd észreveszem, hogy a fal itt is tele van kamrákkal. Nevek és dátumok vannak a falba vésve. Ez egy temető.
- Igen, az - sziszegi az Árny. Csak most jövök rá, hogy hangosan is kimondtam.

  Az Árny bevezet egy hatalmas terembe, leveszi a bilincset Sebről, majd utasítja Melitont, hogy felügyeljen minket, amíg megérkezik a Mester. Ez egyre érdekesebb kezd lenni. Nem öltek meg. Nem kínoztak. Miért? És ki a fene az a Mester?
  A helység leginkább egy tükör teremre hasonlít. A boltíves mennyezet és a 3 óriási tükör, ami eltakarja az egyik falat elképesztően nagyítják a teret. Hogyan szűrődhet be fény az ablakon, ha a föld alatt vagyunk?? Ha már itt vagyok, kihasználom az alkalmat, hogy szemügyre vegyem a sérüléseimet. Az arcomat piszok borítja, a karomat furcsa szögben szorítom a mellkasomhoz, ezen kívül mindenhol horzsolások éktelenkednek. A hajam pedig olyan, mint egy barna szénaboglya. Lopva lesimítom, de aztán elkapom a két fiú pillantását, így inkább lesütöm a szemem.
- Ana, jól vagy? - lép hozzám Sebastian, és megsimítja a hátam.
- P-persze, minden oké - bólintok elkerekedett szemmel. Nem emlékszem, hogy valaha is így megérintett volna ok nélkül. Kínos csönd ereszkedik közénk, amit végül Seb tör meg.
- Na és most? - kérdi Sebastian unottan. - Barkochbázunk a tündével, vagy mi van?
Meliton nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de helyette egy másik hang felelt.
- Vannak annál jobb játékok is.

  Ledermedek. A hang ezernyi emléket idéz fel bennem, a gyerekkoromat, a napfényt és a gyümölcs ízű rágógumit juttatva eszembe. De az nem lehet hogy....Lassan fordulok meg, mintha csak elkerülhetném, hogy szembe kelljen néznem vele.
  Magas férfi, göndör fekete hajjal, kedves arccal és az enyémhez kísértetiesen hasonló gesztenyebarna szempárral. Hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy talpon bírok maradni.
- Apa?!! - a kiáltás akaratlanul szakad ki belőlem. A szemem sarkából látom, hogy Sebastiannak leesik az álla, hitetlenül kapkodja a fejét köztem és az apám közt. Sőt, mintha Meliton is megszeppenne egy kicsit.
- Szervusz Anabel, jól megnőttél azóta - mosolyog rám kedvesen a férfi, akit nem láttam kiskorom óta, de alig hallom mit mond a fülemben doboló vértől.
- De...te... - dadogok szinte sokkos állapotban.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy mi ketten elbeszélgessünk egy kicsit, mint apa és lánya - szól.

- Hogy kerülsz ide? Elraboltak? Ezért hagytál ott minket anyával? - faggatom apát. Kettesben maradtunk, Sebastian és Meliton percekkel ezelőtt léptek ki az ajtón. Most fel-alá járkálok apám előtt, és rázúdítok mindent, ami megfordul a fejemben.
- Mindegy, a lényeg, hogy itt vagy, ha összefogunk, megszökhetünk, és....
- Anabel! - szakít félbe. - Ülj le, légyszíves.
- De hát...
- Úgy értem most - néz rám. Míg gyerek voltam, sosem parancsolt így rám. A döbbenettől akaratlanul is lehuppanok mellé a földre. Nem kis fájdalom árán.
- Anyád elmondta neked, miért váltunk el? - kérdi apa.
- Egy szót sem beszélt rólad. Mióta otthagytál, tabu lett még a neved is - felelem halkan.
- Részvétem - mondja.
- Mi? - kapom fel a fejem, hogy rá nézhessek. - Honnan tudod, hogy meghalt?
- Onnan, hogy én öltem meg - közli szenvtelen arccal.
  Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnik, ahogy az apám arcába meredek, miközben az agyam kétségbeesetten próbál valamit összerakni. Mintha lassított felvételen menne, amikor az agyam és az érzelmeim összhangba kerülnek, utolérik egymást, én pedig úgy pattanok fel a férfi mellől, mintha leforráztak volna.
- Nem! - jelentem ki. - Te nem voltál ott, láttalak volna. Biztosan láttalak volna. Nem lehet, hogy...Te nem bántottál volna minket.
- Az anyád azért hagyott el, vagyis pontosabban azért rúgott ki, mert nem tudta elviselni a gondolatot, hogy egy olyannal él együtt, mint én - folytatja halál nyugodtan.
- Egy olyannal, mint te? - kérdem.
- A nagyanyád, az én anyám egy olyan férfival kavart, aki nem sokkal azután átváltozott Árnnyá. De nem tudta, hogy teherbe esett tőle. Én nem vagyok ember, Ana. És a vérem miatt te sem vagy az.
- Anya sosem...
- Anyád nem tudta, mi vagyok, amíg meg nem születtél - szakít félbe. - Bevallom, nem lehetett a legszebb tőlem, hogy közöltem az újdonsült anyukával, hogy a férje egy szörnyeteg ,ergo a kisbabája is az. Kiborult. Mindenfélét hozzám vágott, ami a keze ügyébe került. Nem kis magyarázkodás árán sikerült meggyőznöm, hogy veletek maradhassak. Azt mondtam neki, hogy a gyereknek szüksége lesz rám. 8 év után közölte, hogy elege van, és ha nem távozom a lakásból, felhívja az egyik vérfarkas barátját, és a falkával tépet szét. Kénytelen voltam elhagyni téged, de tudtam, hogy vissza kell majd mennem érted, ha már elég nagy leszel, hogy megértsd. Mikor visszamentem érted, elkövettem azt a hibát, hogy anyáddal foglalkoztam, így szökhettél meg. Szerettem Emilyt, mindig is tiszteltem az erejét. Nem könyörgött, még az utolsó pillanatban sem. Évek alatt építettem ezt fel, nem mellesleg én lettem a Mester. Nincs olyan Árny Los Angelesben aki ne hajtana fejet előttem.
- Szörnyeteg - suttogom elcsukló hangon. Elhátrálok tőle, miközben próbálja megfogni a kezem, hogy megnyugtasson vagy hogy kitörje.
- Szörnyeteg! - üvöltöm, és lendítem a karom, hogy egy óriásit behúzzak neki. De láss csodát, éppen olyan gyors, mint egy Árny, az öklöm a falba ütközik. Még csak fel sem ordítok a fájdalomtól.
  Őrjöngve nézek körbe, egy fegyvert keresek, bármit, csak be tudjam zúzni vele a koponyáját.
- Anabel - emeli fel a hangját.
- Hallgass! - kiáltok vissza. - Te undorító féreg! Megölted! Van fogalmad, mit éltem át?! Még sírja sincs, ahová kijárhatnék! Szörnyeteg!
  Vissza sem nézve rohanok ki az ajtón, Sebastian utánam kap, de lerázom magamról. Tudom, hogy velem akar jönni, de hallom, ahogy a falnak támaszkodó Meliton nem engedi. Talán mégsem akart ledobni.
  Kis idő múlva már fogalmam sincs, hol vagyok, minden folyosó egyformának tűnik. Végül lerogyok egy sarokba, felhúzom a térdem, és álomba sírom magam.