Sötétség

22 . fejezet

A nagy fémtest csikorogva törtet célja felé, alattomos némasággal hasítja a habokat. Hallom, ahogy a víz nyaldossa a hajó oldalát, és elgondolkodom mi lenne, ha beengedném? Ugyanilyen lassan, csendesen árasztaná el a kabinokat és oltana ki minden életet, vagy zúdulva törne ránk, hogy lemossa a homlokamon gyöngyöző jeges verítéket?

Görcsösen magamhoz szorítom a molyrágta pokróc durva anyagát, miközben fejben értelmetlen köröket futok. A fülemben csengenek Melody szavai, amint azt mondja szörnyeteg vagyok, és inkább a szemembe hazudik, hogy később elmenekülhessen. Rövid ideig azzal a hamis elképzeléssel áltattam magam, hogy bizonyos mértékben visszakaphatom anyát, ezt azonban beárnyékolta egy másik, sokkal sötétebb és borzalmasabb este. A csattanás, mellyel kivágódott a lakásunk ajtaja, anya sikolya és kétségbeesett könyörgése hogy hagyjam magára és mentsem a bőrömet. Cserbenhagytam az embert, aki a világon legjobban szeretett. Csak magamat hibáztathatom azért, ami most fog történni.

Megszállottan rágom az ajkam, még akkor sem állok le, amikor kiserken a vérem és a fémes íz szétterjed a számban. A furcsa, ismerős fájdalom, melyet tulajdon húsomba mélyedő fogaim okoznak, megnyugtat.

Két gyors koppanás töri meg a kabin dermesztő csendjét, megzavarva elmém kétségbeesett csapongását. Lerúgom magamról a takarót, majd villámgyorsan magamra kapom a szék támlájára dobott, számos helyen már lyukas és kopott pulóveremet, aztán az ajtóhoz sietek. Egy rendkívül megviselt és ideges Sebastiannal találom szemben magamat, aki szó nélkül félretaszít, és benyomul mellettem a szobába.

- El kell mondanom neked - szólal meg szinte azonnal, amikor sötét szemem találkozik az ő mézszínű tekintetével. - A mi történetünknek nincs eleje. És fogalmam sincs, hogy azóta akarok veled lenni, mióta megláttalak az egyik sikátorban kuporogva, vagy azóta, hogy először vittelek el harcolni az Árnyakkal, és elkezdődött a mostani életünk.

Nyitom a szájam, hogy tiltakozni kezdjek, vagy kérdéseket tegyek fel, azonban egy egyszerű mozdulattal int, hogy hallgassam végig. Ujjaival feszülten babrál kockás ingének szélével, attól tartok, lassan cafatokra szaggatja. Legalább annyira szétesettnek tűnik, mint én magam.

- Aznap éjjel, amikor elmentél Melitonnal a temetőbe, pontosan tudtam, mivel vett rá, hogy vele menj. És gyűlöltem, amiért elhitette veled, hogy ő kell neked, és hogy azóta is uralkodik feletted...

- Félreérted - szakítom félbe gyorsan, és közben minden erőmmel ellenállok az akkori érzéseknek, melyek most meg akarnak rohanni. - Az egy orbitális tévedés volt, amit százszor megbántam azóta.

- Tudom, hogy megbántad - dörmögi halkan, miközben kihúz egy újabb szálat ingéből. - De ez mit sem változtat az érzéseiden, igaz?

Némán bámulok vissza rá.

- Ez viszont nem akadályozott meg engem, főleg amikor úgy tűnt, viszonzod az érzéseimet - folytatja, majd ingerülten megrázza a fejét. - De nem kommunikáltunk. És egyre nyilvánvalóbb lett, hogy sosem fogsz úgy szeretni, ahogy őt.

- Nagyon sok minden történt mostanában - magyarázkodom, noha hamisnak és álszentnek érzem kifogásokat keresni.

- Mégis került időd arra, hogy megoszd vele a gondolataidat - mutat rá Sebastian.

- Hiba volt elhitetni veled, hogy több lehetsz számomra mint egy báty - válaszolom őszintén, és úgy érzem kést döftek belém, amikor Sebastian összerándul szavaim hallatán. És mélyebbre kell szúrnom azzal a tőrrel, hogy elvágjam az utolsó szálakat, mielőtt elzárnak egy sötét helyre életem végéig.

- Annyira féltem attól, hogy elveszítem az egyetlen biztos pontomat, hogy így próbáltalak magamhoz láncolni - vallom be a bűnösök megkönnyebbülésével.