Sötétség

4 . fejezet

A régi lakásunkban álltam. Egy tál chipset tartottam a kezemben, és a nappali tévéjére néztem. Lehajoltam a kanapén ülő anyához, és egy puszit nyomtam a fejére.
- Úúú, ez Arn, a keresztes lovag? - kérdeztem.
- Aha - mondta vigyorogva. - Nézed velem?
- Ja - bólintottam, és leraktam anya mellé a tálat. - Hozok üdítőt, nehogy felfald a chipset előlem!
- Hát pedig pont azt akartam - tettetett csalódottságot.
- Jójó - mondtam, miközben beléptem a konyhába.
A szekrényben kerestem az üdítőt, és épp azt motyogtam, hogy márpedig rajtam nem fog ki egy szökevény Coca-Cola, amikor egy csattanást hallottam a nappali felől.
- Remélem nem a chips landolt a földön! Ez egy nagyon csúnya módja a szabotázsnak - kiáltottam. Nem felelt senki, hanem újabb, az előbbinél hangosabb csattanás hallatszott.
- Anya! Minden oké? - indultam el.
Amikor átléptem a küszöböt, a kóla, amit időközben megtaláltam, lezuhant a földre, ahogy a szám elé kaptam a kezem, és széles tócsa kezdett terjedni a padlón. A bejárati ajtó darabokban, a tévé képernyője betörve, a könyvespolc felborítva. A legszörnyűbb azonban a förtelmes lény volt, ami a hajánál fogva tartotta anyát, miközben az a fekete kezet karmolászva igyekezett kiszabadítani magát, sikertelenül.
Amint beléptem, mindketten rám emelték tekintetüket, anyáéban még az eddiginél is nagyobb rémületet véltem felfedezni.
A sötét alak nem mozdult, csak sziszegett valamit. Nem értettem.
- Ana - anya hangja rekedten tört elő a torkából. - Fuss, menekülj innen! Mozdulj már!
- Nem hagylak itt! - feleltem, és felkaptam az esernyőtartót, ami szerencsére pont a közelemben volt, és a fekete alakhoz vágtam. Lefagytam a döbbenettől, ahogy a lény elképesztő gyorsasággal, az utolsó pillanatban hajolt el, odébb rántva anyát, aki erre élesen felkiáltott.
Körbenéztem, de nem találtam semmi éles tárgyat, vagy akár olyasmit, amivel segíthettem volna anyán. Fegyver híján szinte gondolkodás nélkül vetettem rá magam a lényre. A kezeim csak az üres levegőt markolták, majd egy lökést éreztem, és háttal nekizúgtam a falnak. Bevertem a fejem, apró fehér csillagokat láttam a szemem előtt.
- Ana! - hallottam anyát. - Húzz el innen!
Időben néztem fel, hogy lássam, az alak felém közeledik. Nem tudom legyőzni. Úgy mozog, mintha nem lenne teste, és olyan gyors, mint a szél. Olyan...mint egy árnyék.
A háta mögött megpillantottam anyát is, aki folyamatosan azt ordította, hogy tűnjek el.
Mielőtt meggondoltam volna, mit teszek, a lábam megmozdult, és kirohantam az ajtón. Visszanézve még láttam, hogy a lény megfordult és újra anya felé közeledik. Még egyszer utoljára összetalálkozott a tekintetünk, majd elfutottam a sarok mellett, és végleg eltűnt a házunk a szemem elől.

Nem tudtam megmenteni. Én öltem meg anyát.

- Ana!
Valaki rázza a vállam. Nem ismerem meg egyből a hangot. Mikor ez eljut a tudatomig, félkómában felpattanok, és a falhoz húzódom Meliton elől, aki megpróbált felébreszteni.
- Kiáltoztál álmodban - mondja lassan, mintha egy kisgyerekhez beszélne. - Apád kerestetett meg, de itt maradtam, hátha kell valami. Ana?
Nem Csipkerózsika. Ana. Semmi gúny. Megrázom a fejem, hogy kitisztuljon, és szemügyre veszem a környezetem. Kis szoba, kis ággyal a közepén, és még annál is kisebb ablakkal. Kezdem őszintén utálni ezt a helyet.
- Hogy a francba kerül egy hálószoba egy börtönbe? - szólalok meg, mielőtt meggondolhatnám mit beszélek. - Mondd csak, a kínzószerszámokat hol tartjátok?
- A párna alatt - vágja rá Meliton.
Leülök az ágyra mellé, és a tenyerembe temetem az arcom. Már megint fogoly vagyok. Apám gondolatára olyan mély gyűlölet önt el, hogy fulladozni kezdek.
- Jól vagy? - kérdi Meliton.
- Meg foglak ölni - mondom ki hirtelen. Egy pillanatnyi csönd a jutalmam.
- Aha. Hát kösz, hogy szóltál, mindenképp szeretnék felkészülni lelkileg előtte.
- Komolyan mondom - nézek rá. - Ki akarok jutni innen. És ki is fogok jutni. Apámat vigyorogva akasztom fel, Sebastiant és téged is megöllek majd, éppen úgy mint anyát. Én ilyen vagyok.
- Az ő nevét is mondtad, amíg aludtál - közli. - Mit tettél, hogy ennyire megveted magad?
- Nem ismersz engem - mondom hűvösen.
- Téged nem is, viszont 800 év alatt eleget láttam, hogy észrevegyem, mennyire elemészt a bűntudat. Miért?
- 800 év? 800 éves vagy?!
- Később elmagyarázom. Szóval? - kerüli ki a kérdést.
- Ott voltam, amikor megtámadtak. Próbáltam megmenteni. Nem tudtam. Azt mondta menjek el, mielőtt bajom esik. Sosem bocsátom meg magamnak, hogy hallgattam rá. Láttam a szemében mennyire örül, hogy megmenekülök. Ő pedig meghalt. Értem - a hangom suttogássá halkul, alig lehet kivenni a szavaimat. Meliton közelebb hajol.
- Nem tehetsz róla. Az apád ölte meg, nem pedig te.
- 800 év? - kérdem, direkt nem reagálva a nyugtatásra. Úgysem győzhet meg erről.
- Hát igazából 850 - vigyorodik el.
Értetlenül nézek rá, mire vállat von, és elkezd mesélni.
- A legenda azt mondja hogy egyszer, réges-régen volt egy tünde király, a királynak meg volt egy fia. 16 éves volt, és legalább annyi gondot okozott, mint egy hadsereg fenntartása. Egyetlen szívatás miatt élelem nélkül maradt egy egész falu. Mindig azt mondta, ő még gyerek. Egyszer aztán az apja megelégelte, és elátkozta az összes tündét, hogy 16 éves korig alig öregedjenek. Hogy lássák, ahogy a szeretteik meghalnak, lássák a világ pusztulását, és megtanulják mit jelent törött dolgot szeretni. Mert a király szerette a fiát. De a népe érdekében meg kellett ezt tennie. A tündéknek 50 emberi év felel meg egy évnek - fejezi be, és olyan az arca, mintha nagyon messze járna.
Vajon lepereg előtte a 800 év? Vajon megtanulta, milyen törött dolgot szeretni?
- És...te? - nézek rá.
- Tündében mérve 17 vagyok - viszonozza a pillantásom.
Most, hogy jobban megfigyelem a szemét, észreveszem, hogy süt belőle, hogy tapasztalatból beszél. Vajon hány szörnyűséget láthatott ennyi idő alatt? Az írisze sötétzöld, mint a fű, amikor esik az eső. Határozottan van benne valami. Meg akarom kérdezni, kiket szeretett.
- Hol van Sebastian? - érdeklődöm inkább.
- A cellátokban. Szegény kutyus elég ideges volt, hogy nem lehet melletted.
- Mi lenne ha nem gúnyolódnál folyton? - meredek rá.
- Miért, érzékeny pontra tapintottam? - reagál azonnal.
- Vigyél el hozzá - mondom. Nem felel. - Kérlek!

Meliton ingerülten fordul felém, amikor harmadszorra is megcsúszok a cellák előtt kígyózó peremen.
- Elárulnád mi bajod van? - dörren rám. - Meghallanak, és halottak vagyunk.
- Bocs, de ez marhára csúszik.
- Jobb volt a karomban?
- Fogd be!
Önelégült mosollyal nyugtázza, hogy legszívesebben megfojtanám egy kanál vízben. Odaérünk a cellához, Meliton elővesz egy tőrt az övéből, beleilleszti a zárba, és pár percig csak kattogás hallatszik, ahogy a pengét forgatja, majd az ajtó kitárul.
Csak annyit érzékelek, hogy valami szőrös száguld el az orrom előtt, hogy aztán egyenesen Melitonra vesse magát. Éppen elégszer láttam ezt a "szőrt", hogy tudjam, Sebastian az, farkas alakban.
A mancsok keményen ütköznek a másik fiú mellkasán, a lendülettől megtántorodik, és egy hosszú másodpercig azt hiszem, lezuhannak.
- Khm - köhhintem. - Már nem azért, de nem akarok még meghalni, szóval légyszi fejezzétek be egymás öldöklését, mielőtt észrevesznek, köszi.
Mindketten rám merednek, majdhogynem komikus az arckifejezésük, majd gyorsan összekapják magukat. Bemegyünk a cellába, és Sebastian is visszaváltozik emberré.
Meliton fintorogva törli le a port a ruhájáról.
- Idehozom neked a csajt, te meg letámadsz. Ez a hála? És én még kitaláltam, hogyan szökhettek meg!