Sötétség

11 . fejezet

  Ha nem lennék dühös magamra, sokkal jobban félnék a fák közt menetelni a sötétben, kihasználva azt a cseppnyi holdfényt ami a lombokon átszűrődik. Az sem válik hasznunkra, hogy köd gomolyog a gyökerek körül, amik olyanok, mint a kinyújtott groteszk karok, hogy a bokám után kapjanak, és lehúzzanak a föld alá. Mint valami rossz horror filmben.
  Morogva baktatok Meliton után az erdőben. Mi a fene szállt meg az előbb? Hogy lehettem képes szó nélkül követni? Miért hagytam, hogy megcsókoljon?
Tudod te, hogy miért, visszhangzik egy hang a fejemben.
  Ledermedek. Ez nem az én gondolatom volt.
Melody, most komolyan, szállj ki a fejemből, mormogom, és fejcsóválva folytatom az utam a sötét erdőben.
Bocs, de ha már voltál olyan felelőtlen, hogy elmenj vele, valakinek vigyáznia kell rád, feleli, és bár nem látom, tudom, hogy a szemét forgatja a házban, amit nemrég hagytunk magunk mögött.
Ez akkor most így lesz? Itt vagy a....fejemben? sóhajtok.
Aha, bár inkább nevezném telepatikus kapcsolatnak. És jó lenne, ha tudnám hová mentek.
Oké, megkérdem, de légyszi akadj le a gondolataimról, kérem.
Oké, oké, feleli türelmetlenül. Nem mondhatnám, hogy túl érdekes a káosz, ami a fejedben uralkodik.
- Chh! - mondom hangosan.
- Mi az Csipkerózsika? - fordul meg Meliton.
- Semmi különös, azon kívül, hogy hálás lennék, ha elárulnád hová viszel - dünnyögöm, igyekezve kerülni a tekintetét.
- Félsz a holtaktól? - néz rám kíváncsian, és mellettem gyalogol tovább.
- Hagyományos értelemben nem, de most, hogy pont te, pont itt kérdezted meg miután elraboltál, kezdenek kétségeim támadni - húzom el a szájam, és gondolatban még egyszer elátkozom magam.
- Saját önszántadból jöttél. Az nem rablás - mosolyog azzal az idegesítő gödröcskés mosolyával. Már korábban is megfigyeltem, hogy Sebastiannal ellentétben, akinek folyamatosan ott virítanak a gödröcskék az arcán valahányszor mond valamit vagy nevet, Melitonnak csak akkor jelennek meg, ha igazán, szívből mosolyog.
- Azért elég meggyőző voltál - forgatom a szemem, majd lefagyok, és legyűröm a késztetést, hogy homlokon vágjam magam.
- Elég meggyőző mi? - nevet ki gonoszul. - Úgy látszik téged túl könnyen meg tudlak győzni.
- Csak szeretnéd - vetek rá egy gyilkos pillantást.
- Szeretném - bólint. Mikor nem reagálok, folytatja: - Kezd unalmas lenni ez a közjáték. Majd beszélgetünk, miután végeztünk a temetőben.
- Milyen temető? - sápadok le.
- Az, ott - mutat széles mozdulattal előre. És tényleg.
  Két vén, göcsörtös tölgyfa közt egy kovácsoltvas kapu terpeszkedik, mint egy undorító, fekete pókháló. A rossz látási viszonyok ellenére is ki tudom venni a sírkövek vonalait mögötte. Régi, dohos szag terjeng a levegőben, ez az öreg erdők sajátja. A szél az arcomba fújja a hajamat, miközben a vészjóslóan csendes nyughelyekre meredek. Megborzongok, összehúzom magamon a dzsekimet.
- Te csak viccelsz. Ugye? - kérdezem Melitont. - Légyszi, mondd, hogy nem akarsz az éjszaka közepén bevinni egy elátkozott temetőbe.
- Nem mondom - von vállat. - De azt fogom csinálni. Már nem azért Ana, de jártál te már ennél sokkal rosszabb helyeken is.
- Oké - emelem fel a kezem, annak jeleként, hogy megadom magam. - De miért kell nekünk bemenni oda?
- Azért kellett a börtönben kémkednem, hogy megszerezzek egy tárgyat. Olyasvalamit, ami el tudja pusztítani a Mestert, az Árnyakat meg visszaküldi a szellemvilágba - sóhajt. - Nos, ez a tárgy itt van eltemetve.
- Lily mesélt róla. Azt nem mondta el, mire való - kattog az agyam. - Mi ez a tárgy?
- Figyelj rám - ragadja meg Meliton a vállam, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. - Bármit is látsz odabent, nem szabad elhinned, tökmindegy mit érzel. És ne menj messze tőlem, oké?
- Oké - válaszolok, mire Meliton a kezembe nyom egy tőrt, aminek a pengéjét apró félholdak díszítik, a markolatán egy kisebb kő méretű koponya. A fém kényelmesen és melegen simul a tenyerembe, mintha nekem kovácsolták volna.
  A régi kapu rozsdás láncokkal van lelakatolva, az egyik tölgyfába egy feliratot véstek. Nem tudom leolvasni a kanyargós betűket, közelebb akarok lépni, de Meliton megelőz.
- Ha jól látom latinul van - mormogja. - Sosem értettem, miért van úgy oda a vallás a latin nyelvért.
- Mert azt már senki sem beszéli - forgatom a szemem.
- " Rohanva jő a gyors halál"* - olvassa fel hangosan, és nincs időm elámulni azon, hogy tud latinul.
  A láncok kísérteties csörömpöléssel és nyikorgással hullnak a mohás talajra, szétriasztva a ködöt, hogy aztán kavarogva vegye birtokba újra az öreg vasat. A kapu nyikorogva adja meg magát a szabadságnak, és résnyire kinyílik. Meliton kérdőn néz rám, mire bólintok. Menjünk!
  Igyekszem hangtalanul mozogni, és nem hozzáérni semmihez, miközben átpréselem magam a résen. Nem tudom nem észrevenni az apró halálfejeket mindenhol.
  Szorosan Meliton mellett maradok, úgy kerülgetjük a gazzal benőtt sírköveket, mintha valami különálló szigetek lennének. Néhányat már félig elnyelt a föld, lesüllyedve a mohába vén, elkopott fogakként emelkednek ki. A nevek és évszámok valószínűleg verőfényben is nehezen lennének olvashatóak, most viszont szinte lehetetlen. Több száz elfelejtett név, több száz elmúlt lélek. Néhány szobor is van errefelé, úgy tűnik ez a vén temető legvénebb része.
  Egyetlen alak van ezen a halott helyen, ami magára vonja a figyelmemet, és nem ereszt el egy pillanatra sem. Meliton megáll az egyik kriptánál és az írást tanulmányozza, én ellépek mellőle, a szobor felé. Elképesztő aprólékossággal kidolgozott, a megbocsátást és néma bánatot tükröző vonások, fehér márvány arc, és üres szemek. A hátából nagy félkörök nőnek ki. Egy angyal. Az egyetlen a sok halál közt. Egy apró csillag a tintafekete égen. A talapzaton ugyanúgy elhalványult írás van. Közelebb hajolok, szinte bele nyomom az orrom a kőbe, aztán úgy hőkölök hátra, mintha megrázott volna az áram. Meliton odajön hozzám, hogy megnézze, mi rémisztett így meg.
  Látom, ahogy próbálja kisilabizálni a betűket, némán mozog az ajka, majd mikor a végére ér és felfogja, és elkerekedik a szeme. A feliratra meredünk mindketten.

Anabel Reynolds
1850. Június 12. - 1868. Március 21.
"A vér kötelez."

Ana, húzzatok el onnan, most! , Melody hangja váratlanul robban be a fejembe, összerezzenek.
Mégis, hol a francban voltál eddig?, támadok rá. És miért nem szóltál, hogy meg fogok halni?
Nem fogsz meghalni, az nem te vagy, de most jobban teszed, ha elhúzol onnan!
- Ana! - Meliton megfogja a kezem, és felhúz a sír mellől, majd a kripta irányába mutat. Most már én is látom a sötétben nyüzsgő fekete alakokat, amint sort alkotva haladnak felénk, a temető megtelik mozgással.
- Árnyak - suttogom. - De hogy....?
- Lépjünk le - javasolja Meliton rekedt hangon, és ahogy megfordul egy Árnyba ütközik. A semmiből tűnt elő. Hogy nem vettük észre őket?
  Az Árny Melitonra veti magát, aki próbálja kivédeni a támadást, de néhány másodperccel később keményen csapódik az egyik sírkőnek. Megbizonyosodom, hogy jól van, majd előrántom a tőrömet. Oké, te akartad, gondolom, és keményen az Árny felé döfök. Hárít és kitér, a karmai belemélyednek a karomba, mire felordítok. Válaszul egy csípős pofon landol az arcomon, nekivágódok a márvány angyalnak. Sötét cseppek pöttyözik be a szobrot, beletelik egy kis időbe, amíg leesik, hogy az az én vérem.
- Ostoba kis fruska - sziszegi az Árny mögöttem. - Ez nem a börtön. Nem tudsz megölni.
- De megpróbálhatom - szűröm ki a fogaim között, de nincs esélyem újra támadni, mert Meliton az Árny koponyájába döfi a tőrömet. A kriptánál lévő alakok mozgásba lendülnek. Percek kérdése, hogy elérjenek minket.
- Menjünk - zihálja.
  Eközben az angyal talapzata megremeg, és kis híján elvesztem az egyensúlyom, ahogy velem együtt elmozdul. A kő elcsúszik, és a kopott betonfalak közt egy ládára esik a gyenge fény.
- Ana, mozdulj már - lök rajtam egyet Meliton. - Meg akarsz halni?
  Rámeredek és a sírkőre bökök, mire megrándul a szája sarka.
- Bocs, rossz vicc - mondja, majd a ládára meredve méregetni kezdi, vállat von és végül felkapja.
  Már megint a véremet hullatva menekülök a sötétben.

  Egy órán keresztül futunk fulladozva az erdőben, amíg visszaérünk a házhoz. Hiába nézünk hátra, nem követnek minket, csak a rémületünk hajt előre.
  A ház csendes, egyetlen lámpa sem ég. Amint belépek az ajtón mintha egy mázsányi súlytól szabadítanának meg.
- Miért hagytak menekülni? - kérdem suttogva Melitont, miután becsukja maga mögött a szobám ajtaját.
- Nem tudom - rázza meg a fejét, majd felszisszen, és megérinti a halántékát. Vörös.
- Megsérültél? - félelem színezi be a hangom.
- Nem vészes - legyint. - Nézzük meg mi van a ládában.
  Leteszi az említett tárgyat közénk. Mindketten előrehajolva tanulmányozzuk, a homlokunk majdnem összeér. A karom kellemetlenül szúr ahol megsebzett az a rohadék, de nem foglalkozom vele.
  Végigfuttatom az ujjaim a felhólyagosodott valaha zöld festéken, letörlöm róla a maradék port.
- Mit gondolsz, nem lenne jobb megmutatni a többieknek is? - húzom vissza a kezem.
- Igazad lehet - dörzsöli meg a szemét Meliton. - Szeretném kialudni magam, mielőtt üvölteni kezdenének velem.
- És... - kezdem halkan. - Itt maradsz velem?
  A vigyorától égni kezd az arcom.
- Nem akarom egyedül őrizni a ládát - mondom türelmetlenül.
- Persze, persze - mondja még mindig mosolyogva.

______________________________________
*A szerző jegyzete*

"Rohanva jő a gyors halál"
↪latinul: "Cita mors ruit"