Sötétség

19 . fejezet

A kard markolata átvette a hőt, így éppen olyan meleg, mint a tenyerem, mintha a testem része, a karom meghosszabbítása lenne. A földet bámulva koncentrálok néhány percig, összhangba kell kerülnöm a karddal, különben az első két percben kinyiffanok.

Farkasszemet nézek az Árnnyal. Az én javaslatomra jöttünk ki a ház elé, mert nem sokra becsültem a túlélési esélyeimet azon a szűk folyosón. A többiek felé pillantok, akik a verandán állnak minket nézve, és beharapom a szájam, mikor észreveszem, hogy csak Chris került elő azok közül, akik itt maradtak a házban. Csak Lilynek ne essen baja, könyörgöm!

A késő délutáni napfény az arcomra vetül, miközben még egyszer elismétlem magamban a helyes testtartást, a hárító és támadó mozdulatokat, aztán alaposan szemügyre veszem az ellenfelem. Az adrenalin igenis hasznos tud lenni: elvakítja az agyad értelmes felét csak az állatias ösztönöket hagyva hátra, és ennek köszönhető a tested határainak pontos észlelése. Amire, jelen helyzetben nagyobb szükségem van, mint a fegyveremre.

- Inadba szállt a bátorságod, kicsi lány? - kérdi az Árny elégedettséggel telített hangon.

- Épp azon gondolkodom, hogy feltűzzelek mint egy pillangót, vagy csak simán széttépjelek - vágom rá, a fülemben zúgó vért hallgatva.

Egy villámgyors mozdulattal indítja el a küzdelmet, amit sikerül hárítanom, a karmok és a fém találkoznak, hátborzongató csendüléssel súrlódnak egymáson. Hátrébb lépek, és megvetem a lábam. Ez volt a próba, még csak kóstolgatjuk egymást. Olyan mint amikor egy gyerek játszik a hűtőmágnessel az egyforma pólusokat közelítve, melyek újra meg újra szétrebbennek, hogy a gyerek még nagyobb erővel kényszerítse őket közelebb.

Újabb hosszú szemkontaktus után azonban kezdetét veszi az igazi harc. Nem érzékelek mást, mint a saját heves légzésem és a kezemben feszítő erőt, amivel igyekszem blokkolni az Árny jól irányzott ütéseit, és néha felé döfök amikor alkalmam adódik rá. Gyakorlatban semmi értelme nincs annak, amit az ember bemagol. Néha átfut az agyamon a lábmunka fontossága, de amint megpróbálom alkalmazni, kudarcba fullad. Semmi sem olyan mint az edzőteremben. Csak az élni akarás marad.

A penge visszacsapódik az egyik félresikerült hárítás után, és megkarcolja az arcom. Szerencsétlen amatőr! A saját kardod sebzett meg! Érzem, ahogy egy vércsepp lassan legördül az arcomon, majd a talajra hullik előttem. Első vér. A következő a tiéd lesz, te rohadék.

Széles fordulattal, suhogó karddal csapok le rá, a penge a vállába mélyed és valami keményet karcol. Csont. Nem mintha ez megállítaná. Bőszen támad előre meredő karmokkal, ugrás közben felemelkedve. A fejem fölé tartott karddal védem ki, az Árny lendülete azonban éppen elég ahhoz, hogy csődöt mondjon az egyensúlyom és elessek. A kard pendülve ér földet másfél méterre tőlem. Az eséstől zúg a fejem, nem látok mást, csak a pengét, amit elnyúlva igyekszem visszaszerezni. Gyerünk, ne légy már puhány!

Két hüvelyk választ el talán a kardtól, mikor az Árny belerúg az oldalamba. Nem látom őt, viszont annál inkább érzem a hihetetlenül éles fájdalmat a bordáimban. Merev hasfallal kezdek fulladozva öklendezni, és sűrű vért köpök az alattam szétszóródott avarra. A következő rúgás még rosszabb. Mintha a belső szerveim ki akarnának szakadni belőlem. Mintha izzó vasat nyomtak volna a tüdőmbe. Állj fel! Nehogy fel merd adni! Anyának sokkal jobban fájhatott, úgyhogy te is kibírod!

Rángatózó arccal tápászkodom fel, de a lábaim összecsuklanak és térdre rogyok, átölelve a hasam és a mellkasom. Ott, a kardtól néhány centire gömbölyödöm magzati pózba ide-oda ugráló tekintettel, miközben az arcomon patakzanak a könnyek. Látómezőm szélei már elsötétednek, mégis látom ahogy Sebastian és Aaron elindulnak, hogy széttépjék a rohadékot. Ez az egyetlen módszer, amivel véglegesen meg lehet ölni őket.