Sötétség

12 . fejezet

  Összezavarodva ébredek fel, aminek legfőbb oka az alattam fekvő fiú. Nem emlékszem, hogy én bújtam hozzá a sötétség elől menekülve, vagy ő kereste nálam a menedéket. A fejem a mellkasán pihen, a lábaim két oldalt a derekához simulnak, a hátamon érzem a karjai súlyát. Különös feszültség vibrál köztünk, de talán csak a görcsbe állt gyomrom miatt érzem így. Lassan emelem fel az állam, hogy ránézzek a reggeli halvány fényben.
  Mélyen alszik, egyenletesen lélegzik, az arcomon érzem a leheletét, fekete szempillái félholdaknak tűnnek sápadt arcán. A halántékán még mindig van egy kis száraz vér, amit este nem sikerült lemosnia, a haja összeborzolódva öleli körül a fejét. Álmában sokkal fiatalabbnak tűnik, máskor éles vonalai most lágyabbá váltak, egy egészen új arcát látom, szinte már kisfiús. Még sohasem láttam ilyen nyugodtnak, ennyire békében a világgal.
  Felsóhajtok. Egy jó dolog sem tarthat nálam sokáig. Jobb önként véget vetni a szépnek, mielőtt más tenné meg.
  Megpróbálom kihámozni magam az ölelésből anélkül, hogy felkelteném. Mocorogni kezdek, azon ügyködöm, hogy lefejtsem magamról a karjait, de a következő pillanatban mozdulatlanná dermedek. Először azt hiszem felébredt, de velem együtt átfordul, közelebb húz, a nyakamon kellemes melegséget érzek, ahol hozzám ér az ajka. Dühösen fújtatok, majd egy hirtelen fordulattal kitépem magam ebből a meghitt állapotból, elindítva az egész napos rémálmot. A padlón landolok.
- Ana? - dünnyögi Meliton szerintem még félálomban. A hangja halk és rekedt, nyoma sincs benne az örökös zárkózottságának.
- Itt vagyok - felelem semleges hangszínnel.
- Történt valami? - kérdi álmos, résnyire nyílt szemekkel pislogva.
- Abszolút semmi - mondom ridegen, figyelmen kívül hagyva a belső hangot, ami folyamatosan azt ordította, hogy fogjam be a szájam, és ne tegyek tönkre mindent kényszeresen.
  Meliton felül az ágyban, a szemét dörzsölgetve mered rám.
- Azért állsz a sarokban, és remegsz, mert nem történt semmi? - kezd el nyújtózkodni. A szürke póló, amitől még zöldebbnek tűnik a szeme, felcsúszik, megvillantva egy csíkot lapos hasából. Mély levegőt veszek.
- Nem - mondom hangosan. - Azért állok itt, mert szeretném visszakapni a szobámat.
- És gondoltad, ennek a legjobb módja ha átcuccolsz a sarokba? - néz rám furán. Még mindig nincs nyoma gúnynak a hangjában.
- Menj. Ki - hangsúlyozom tagoltan.
  Remeg az orrcimpám, mint mindig, amikor nagyon feszült vagyok.
Lesütöm a szemem, ezért nem veszem észre azonnal, ahogy elém lép.
- Nem értelek - mondja. - Miért nem hagyod, hogy bárki is közel kerüljön hozzád? Kikosaraztad a vérfarkast, pedig egy éve ismered, még én is megsajnáltam, és ez nagy szó. A húgommal sem vagy olyan kapcsolatban, mint kellene egy barátnak. És ha velem vagy sosem tudom eldönteni, mit fogsz lépni. Eltaszítasz vagy megmentesz. Miért?
- Mert én ilyen vagyok - fakadok ki. Újra. - Azt hiszed vicceltem, amikor azt mondtam neked, hogy meg foglak ölni?
- Nem, azért vagyok most itt, mert rettegek tőled - feleli türelmetlenül, miközben a hajába túr. - Mi a fenéről beszélsz?
- Olyan vagyok, mint az apám - folytatom remegő szájjal. - Mindig előre gondolkodom, mindent előre kielemzek. Mindig elérem, hogy azt a reakciót váltsam ki az emberekből, amit akarok. Még ha próbálok is helyesen cselekedni, arra gondolok, milyen következményei lesznek. Ha választanom kéne a világ és magam közt, magamat választanám. Egy szar, érzéketlen alak vagyok. És rossz ember.
- Nem igaz - emeli fel az állam, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek. - Te nem vagy ilyen, csak ilyennek mutatod magad. És igenis vannak érzelmeid.
  Hirtelen elhallgat. Csak a gyors lélegzetvételem hallatszik, ahogy Meliton végighúzza a kezét a karomon, fel a vállamig, megérinti a nyakamon lévő tegnap összeszedett karcolásokat, végül a tenyere a szívem fölött állapodik meg, mintha csak igazolni akarná a szavait. Libabőrös leszek és szédülök, furán zsibbadni kezd az arcom.
  Utálom, hogy ilyen hatással van rám, és hogy ennyire kizökkent. Kinyögöm az egyetlen összefüggő mondatot, ami eszembe jut:
- Nem ismersz engem.
- Jobban ismerlek, mint hiszed - suttogja halvány mosollyal az arcán, és fölém hajol.
  Erre fel vagyok készülve, nem félek, nem vagyok megdöbbenve. Sőt, még vágyom is rá. Ezért aztán nem ellenkezek, amikor az ajkamhoz ér a szája. Érzem, hogy újra elmosolyodik, majd lassan csókolni kezd. Átkarolom a nyakát, hogy közelebb húzzam, de néhány pillanat múlva eltávolodik.
- Fejezd be a hisztit - suttogja. - Nem használsz vele senkinek, arról nem is beszélve, mennyire unalmas.
- Oké - fújom ki lassan a levegőt, majd a tegnap szerzett ládára esik a tekintetem. - Lássunk neki a munkának.
- Briliáns ötlet - mondja Meliton, majd nevetni kezd, amikor észreveszi, hogy a száját bámulom.
- Úgy néz ki, nekem nincs szükségem Melodyra, hogy jó szellemi hatást gyakoroljak az emberekre.
- Örülök, hogy visszaváltoztál önmagaddá - motyogom unottan.
- Nem kell megvárnod azzal a zuhannyal - vágja rá, és odalépve az ágyhoz szétterül rajta. - Hacsak nincsenek különleges kívánságaid.
- Álmodozz.