Sötétség

25 . fejezet

Körülbelül három órát üldögélek a sötétben, mire elérkezettnek érzem az időt az észrevétlen távozásra. Halkan kilopózom a dermesztően hideg éjszakába, frissen lopott köpönyegemet szorosan magam köré csavarom, és a kámzsát az arcomba húzva elindulok abba az irányba, ahol a karámokat sejtem. Sehol lámpafény, még a parazsat is kioltották, valószínűleg biztonsági megfontolásból. Fogalmam sincs, miféle lények rejtőzhetnek a ködben, de nem nagyon fűlik a fogam összetalálkozni eggyel sem. Amikor a küzdőtér közelébe érek, a lovak élesen felnyerítenek és dübörögve menekülnek minél távolabb tőlem.

- Héé! - szólalok meg olyan hangosan, amennyire csak merek. - Nyugi, nem bántalak titeket. Szeretnétek valami fincsi kaját?

Zsebemből előhalászom az este folyamán megkóstolt gyökerek valamelyikét és hívogatóan integetek vele, miközben átmászom a kerítésen. Egy magas, fekete árnyékot keresek a pónik közt, azonban hiába szólítgatom, Tynath nincs itt. Összeszorult gyomorral kutatok egy másik hátas után, aki nem rémül halálra tőlem. Kinyújtom a kezem hogy megragadjam valamelyikük sörényét, amikor valami kemény hátulról nekem vágódik és fellök. Arccal belezuhanok valamibe amiről erősen remélem hogy csak közönséges sár, és a támadómra hunyorgok, aki fel-le rázza a fejét mintha nevetne rajtam, majd kirántja markomból az ínyencséget és ropogtatni kezdi.

- Mákvirág - sóhajtok fel megkönnyebbülten.

- Tudod, ez azt jelenti, hogy hivatalosan is szövetségesek vagyunk - magyarázom a póninak, aki a karám kapujáig követ újabb jutalom reményében. - Te legalább nem kiabálsz velem folyton.

Átkutatom a karám környékét felszerelés reményében, de meg kell elégednem egy ottfelejtett zablával és egy megtöredezett bőr gyakorlónyereggel, mely jó szándékkal sem nevezhető kényelmesnek. Magamban elmormogok egy köszönetet annak a néhány lovagló órának, amelyekre anya akaratom ellenére elrángatott, majd kissé agresszíven belevágom a sarkam Mákvirág oldalába.

Követem a kikötőbe vezető ösvényt, de szabályos időközönként megállok hogy megbizonyosodhassam, jó irányba tartunk, és persze arról hogy nem követnek. Szerencsémre Mákvirág gyakorlott éjszakai túrázó, így amikor a köd nyomasztóan sűrűvé válik, örömmel hagyatkozom az ő tapasztalatára. Hamarosan ritkulni kezdenek a fák, ezért lépésre fogom Mákvirágot és elővigyázatosságból a hátizsák oldalsó rekeszéből előkotrom a tőrömet, és lecsusszanok a nyeregből. A kis kikötő lámpái hasonlóan sápadtak mint az érkezésünkkor, a tenger azonban vészjóslóan morajlik, a süvítő szél elnyom minden más zajt. Későre veszem észre a veszélyt, csak amikor hangok ütik meg a fülem, és egy fürgén mozgó árny a semmiből rám veti magát.

Mákvirág élesen felnyerít, én pedig könyékkel belevágok a támadóm gyomrába és megpördülve felé suhintok a késsel, de lefogja a csuklóm és kicsavarja, így a tőr némán hull a homokba.

- Ne kapálózz már! - mordul rám egy ingerült hang. Megdermedek.

- De hogyan...? - pislogok fel döbbenten Melitonra, aki még mindig enyhén görnyedten felkapja a pengémet, és a kezembe nyomja anélkül hogy még egy felesleges pillantást pazarolna rám.

Sebes ujjakkal egy fához kötözöm Mákvirágot, aki elégedetlenül megböki a vállam.

- Csak átmeneti, ígérem - paskolom meg, majd Meliton után iramodom, aki már a part felé trappol hosszú léptekkel.

- Aaron? - kérdezem lihegve. Nem szól, csak a karját lendíti meg, és a mólóra mutat, ahol két Vadász éppen letámogat egy harmadik alakot a kis halászhajóról. A halványan megvillanó tetoválásrengetegről ismerem fel.