Sötétség

16 . fejezet

  Valaki a karjában visz, érzem a léptei ritmusát, érzem, ahogy emelkedik és süllyed a mellkasa, aztán a hűvös esti levegővel együtt beszívom az illatát, és felismerem. Sebastian.
  Nem akarom elárulni, hogy felébredtem, inkább élvezem, hogy törődik velem, még ha csak cipelésről is van szó. Ötven lépés és harminc lélegzetvétel után hallom meg az ajtó kattanását, majd letesz az ágyra.
  Próbálom mosolygás nélkül tűrni, ahogy elrendezgeti a végtagjaimat, lehúzza a cipőmet, majd betakargat. De amikor eltávolodna kinyitom a szemem, és elkapom a kezét.
- Szia - suttogom.
- Szia - mondja meglepetten, de leül mellém, mint aki arra vár, hogy kérjek valamit. Ne tégy úgy, mintha a szolgám lennél kérlek! Én tartozom neked. Az életemmel.
- Sokat aludtam? - kérdem a sűrű sötétségre gondolva, ami időközben birtokba vette az erdőt.
- Fél tizenkettő van - feleli. - Eddig téged kerestelek, aztán Meliton mondta, hogy a tetőn talált rád.
  Áruló, sóhajtok fel magamban.
- Ana... - kezdi Sebastian. - Tudom, hogy az utóbbi időben...szóval nem voltam melletted úgy, ahogy kellett volna - fintorog, de a gödröcskéi még most sem tűnnek el. - És hagytam, hogy más végezze az én dolgomat, méghozzá pocsékul.
- Miért, mi a te dolgod? - ráncolom össze a homlokam.
- Hogy megvédjelek - vágja rá. - De képtelen voltam úgy tenni, mint egy jó báty. Ana, én nem vagyok elég jó neked. Olyan bátyra van szükséged, aki megvéd a seggfej tündéktől, és aki nem táplál irántad helytelen érzelmeket.
- Milyen érzelmeket? - hökkenek meg. Sebastian soha de soha nem beszélt intim részletekről, soha nem árult el egyetlen személyes ügyet sem. Úgy kezelt....mint a húgát.
- Szerintem tudod, miről beszélek, csak arról feledkeztél meg, hogy tudatában vagy - hunyorog a homályban, és beáll közénk a csend.
  Arra gondolok, amikor Sebastian rám talált, és hetekig aludt az ajtóm előtt farkasként, mire elnyerte a bizalmamat. Arra a rengeteg órára, amikor harcolni tanított, és minden egyes alkalommal támaszt nyújtott ha meginogtam. A sok érintésre, amik fel sem tűntek, mert olyan természetesen, annyira magától értetődően segített, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy talán több is van mögötte. Az, hogy bátyámként tekintettem rá, éppen annyira hozzátartozott, mint a farkassága.
  És mégis. Kibírtam volna mindezt, ha ő nincs mellettem? Harcoltam volna, ha ő nem biztat? Szembenéztem volna apámmal, ha ő nem lett volna kész meghalni értem?
  Na és ő? Mindent értem tett az elmúlt másfél évben, és még csak fel sem tűnt. Mert szeretett. És én, hülye nem vettem észre.
  A szemébe nézek, és többé nincs kétségem az érzelmeit illetően. A keze alig pár centire fekszik az enyémtől. Egy röpke pillanatig Meliton arca jelenik meg előttem, de gyorsan elűzöm. Ezt most nem ronthatja el nekem. Nem hagyom, hogy elrontsa. Közelebb csúsztatom az ujjaim, épp hogy a bőrünk összeérjen, és az idegvégződéseim megborzongjanak.
- Nem vagy a bátyám. Egyetlen nézőpontból sem - jelentem ki határozott hangon. - Tudod, honnan tudom?
- Honnan? - néz rám értetlenül Sebastian.
- A bátyámmal nem csinálnám ezt - közlöm, és előrehajolva rátapasztom az ajkam az övére, miközben átkarolom a nyakát, és nem hagyom eltávolodni.
  Az első pár másodperc esetlen dulakodással telik, ahogy Sebastian érzelmei átveszik az uralmat a lelkiismerete fölött, majd egy sóhajjal megadja magát.
  A szája puhábbá válik, az ölelése szorosabbá, ahogy magához húz, a tenyere a derekamra simul. A csóknak édes az íze, mint a cukor vagy a karamella, a keze a tarkómon gyengéd köröket ír le.
  A bizsergés lassan szétterjed a gyomromban, majd az egész testemben. A hajába túrok, a göndör fürtök lágyan tekeregnek az ujjaim közt. Annyival másképp csókol! Mintha értékes és fontos lennék, egyetlen pillanatra sem érzem úgy, mintha uralna engem, még akkor sem, mikor magamra húzom az ágyon. Melitonnal minden csupa vágy volt és tűz, de ez egészen más. Szabad vagyok, és azt teszem, amit akarok. Természetesnek tűnik magamon érezni a súlyát, végigkövetni az izmai vonalát a hátán, miközben ő az oldalamat simogatja. Feltérképezek minden egyes területet, ami eddig ismeretlen volt, és nem állítom le amikor ő is ezt teszi. Én kezdtem. De meddig megyünk el?
  Mintha megérezné a gondolatom, kihámozza magát az ölelésemből, majd zihálva a hátára fekszik mellettem.
- Ne haragudj! - mondja csendesen, de nehéz koncentrálnom arra, amit mond.
- Nem gond - szorítom össze a szájam még mindig enyhén szédülve, majd a plafont kezdem bámulni. Az előbb még egymás karjában feküdtünk, most mintha mindketten máshol járnánk.
- Ana - szól aztán, megtörve a kínos csendet.
- Hm?
- Nem bántam meg - közli, mire felé kapom a fejem. Határozottan néz vissza rám, nem játsza meg magát.
- Örülök neki - suttogom, és a mellkasára hajtom a fejem. - Mert én sem.